Tanulj a gyerekektől!

Mit tanulnak meg az anyukák az otthon töltött évek alatt, amit a munkaerőpiacon is felhasználhatnak? Számos olyan képesség és készség van, amit a gyerekektől, a velük való együttlét, mindennapi tevékenységek révén tanulunk meg, és amelyeket -ha felismerjük őket- továbbfejleszthetünk és a munkában is nagy hasznát vehetjük majd.

Az első nagyon fontos tulajdonság, amivel egy anyukának (de még egy apukának is) rendelkeznie kell, a türelem. A baba születése utáni időben meg van kötve az anyuka keze és ideje, hiszen 2-3 óránként akár 30-40 percet is szoptatnia kell, utána pelenkázni, öltöztetni, a napnak szinte minden perce be van táblázva. Ezt el kell tudni fogadni és türelmesen ki kell várni az időt. És ez még csak a kezdet. Gondoljunk csak bele, mekkora türelem kell egy totyogóhoz, aki séta közben minden méteren megáll megnézni valami roppant érdekeset, vagy egy hároméveshez, akinek mindenre az a válasza, hogy „Miért?”
A türelem sokat segít a munkában és a tanulásban is. Közhely, hogy a világ rohan, éppen ezért nagy erény, ha képes vagy időt adni magadnak és nem holnapra vagy holnaputánra akarsz eredményeket elérni, hanem kitartóan gyakorolsz, tanulsz, míg el nem éred a célodat, legyen szó akár egy diploma vagy nyelvvizsga megszerzéséről, akár egy könyv megírásáról.

A gyereknevelés egyik fontos titka, hogy megtanulj tízig számolni és azután cselekedni (persze nem vészhelyzetben). Amikor ötödszörre keni össze magát egy délelőtt alatt, a szülők hajlamosak megfeledkezni a barátságos hangvételről és alaposan letorkolni a gyerkőcöt, de ezzel csak a saját ingerültségedet vezeted le, ő nem fogja megtanulni belőle, miért nem szabad ketchuppel lelocsolni a falat. A mindennapokban vagy éppen a vállalkozásodban is nagyon hasznos, ha néha tízig számolsz, mielőtt reagálnál. Például ha egy ügyfél reklamál, az ember hajlamos élből a saját igazát védeni és letorkolni a másikat, de biztos, hogy az az ügyfél jó szájízzel fog távozni?

A gyerekvállalás felelősségteljes dolog. Sokszor kell megfontolt, felelősségteljes döntéseket hoznod, hiszen 1-1 döntésed a gyerek további életét, élményeit, fejlődését nagyban befolyásolhatja. Ez az egészen apró kérdésektől a nagyobbakig terjedhet. Megengedjem-e neki, hogy a szájába vegye a homokozójátékot? Megengedjem, hogy egyedül lemenjen a partra? Fogjam-e meg a kezét, ha átsétálunk az úton? Gyakran látom mostanában, hogy az emberek felelőtlenül döntenek különféle kérdésekben, mintha minden „visszacsinálható” lenne, a gyereknevelésben azonban nem lehet felelőtlenül dönteni, hiszen ez akár súlyos tragédiákhoz vezethet. Ha átérzed a gyerekek érdekében hozott döntéseid súlyát, a gyerekekkel együtt töltött első évek megváltoztatnak: azt veszed észre magadon, hogy az élet más kérdéseiben is felelősségteljesebben gondolkozol, alaposabban végiggondolod a lehetőségeket és megfontoltabb döntéseket hozol.

A jó időbeosztás a gyerekekkel való együttlét egyik legfontosabb kérdése. Meg kell tanulnod tudatosan beosztanod az idődet, hogy elegendő jusson a gyerekekre, a házimunkára és a kapcsolataidra is. Ha megtanulsz ügyesen egyensúlyozni a különféle tevékenységek között, akkor olyan képességre teszel szert, ami a munka világában is nagy hasznodra lehet. Anyaként nap, mint nap osztályoznod kell, melyik program vagy tevékenység a fontosabb, mi az amit azonnal meg kell csinálni és mi az, ami még várhat és bizony nem egyszer szembe kell nézned váratlan helyzetekkel is, amikor újra kell értékelned az eltervezett programot.

A gyermekvállalás számos kötöttséggel jár. A gyerekek ugyanúgy felkelnek minden reggel, ugyanúgy reggelizniük kell, ebédet kell nekik adni akkor is, ha jó napod van és akkor is, ha beteg vagy, vagy éjjel nem tudtál aludni. A kötöttségek fényében azonban megtanulod értékelni a szabadságot is. Ha szert teszel némi szabadidőre, akkor azt megtanulod értékes tevékenységekkel kitölteni. Gondolj csak bele, egy átlagember mennyi időrabló dolgot csinál nap, mint nap! Anyaként tudod értékelni, ha van egy szabad órád egy munka elvégzésére, és képes leszel jól beosztani és maximálisan kihasználni a rendelkezésedre álló időt.

A változás és a változtatás képessége olyasvalami, amit szülőként folyamatosan megtapasztalsz. A kis újszülött 3-4 hetesen már rádmosolyog, nézelődik, néhány hét múlva már igazi kis társaság lény, fél év múlva négykézláb bejárja az egész lakást – napról napra, hétről-hétre más. Az egyik nap még a kisautók érdeklik, következő nap dínózni kezd, neked pedig folyamatosan lépést kell tartani a változásával és ha szükséges, közbeavatkozni, változtatni. Az a rugalmasság, amit anyaként megtapasztalsz, a munka világában is segítségedre lehet: ha elakadsz egy feladat megoldásában, nekifogsz kreatív utakat keresni, nyitottabb leszel a tanulásra, a változásra, képes arra, hogy túllépj a megszokásaidon és valami egészen újba fogj.

54 Comments

Comment navigation

  • Zeze

    2008. június 13. péntek

    Szerintem Anikó ezt a könyvet már szinte meg is írta, ugye?

    (Ami a délutáni kommentből kimaradt: „Türelmes Anyukák – Hálás gyermekek”, „Anyu, segíts hogy jó legyek”, „Boldog Anyák Kézikönyve”, lehetne esetleg valami mozaikszó (mint Gordon P.E.T.-je vagy a Babysuttogó EASY-je))

    Helló Ági-Anyánk! 🙂
    Izgatottan várom az infokat a tanfolyamról. Bár már a hírlevelek és a kommentezés is nagy élmény.

  • HGyöngyi

    2008. június 13. péntek

    Annamária

    Megnéztem a blogod – bár ezt láttad, mert írtam is -, nagyon szeretem mások történeteit, mert akkor megnyugszom, hogy a gyerekek nagyon azonos vonalak mentén működnek és gyakorlatoztatnak minket szülőket.

    Titeket nem tett nyitottabbá a világra a gyereketek?

    Anikó

    Már holnap kezd az írást! Ahogy nézem, három olvasód már biztosan lesz velem együtt.

  • Anikó

    2008. június 13. péntek

    Zeze!

    Mindenre van igény!

    Szívesen olvasom bárki ötletelését, mert azzal én is építem a saját öteleteimet.

    A könyv tartalmát mindenképpen szakértői irányba terelném, alátámasztva a saját tapasztalataimmal. Nem családtörténetet szeretnék írni elsősorban és semmiképp sem meghatót. Inkább csak példát szeretnék mutatni, mert az eddigi életem történetével tudom a majdan benne foglaltakat alátámasztani.

  • Zeze

    2008. június 13. péntek

    Bocsi! Janka valamit elnyomott és elküldte a félig kész kommentet. Pedig még csak most lendültem bele. Most mág viszont Milus is kiabál, hogy felébredt, úgyhogy majd este folytatom az ötletelést, ha van rá igény, Anikó.
    Üdv,
    zeze

  • Zeze

    2008. június 13. péntek

    Sziasztok!
    Hát igen, vannak ilyen kis hétköznapi csodák, mint amiről Gyöngyi írt hajnalban. Ezek mindig feledtetik a rossz élményeket és pozitív megerősítésként szolgálnak a nevelési kételyeinkre. Ilyen napokon újult erővel vetjük bele magunkat a feladatokba, magasabbra kúszik a toleranciaküszöbünk és nagyon élvezzük az anyaságot, ugye?:) Na meg beindul a pozitív spirál: anyu jól érzi magát a bőrében –> baba jól érzi magát a bőrében –> ettől anyu még jobban érzi magát a bőrében –> stb.

    Anikó! Gondolom, Ági segítségével meg lesz majd a legfrappánsabb címötlet is, ami tutira ezreket mozgat meg – és ezt statisztikailag alá is tudod majd támasztani. (Ha mégis érdekel az én szerény véleményem: az „anyaságom történetét” csak alcímnek adnám. „A hogyan lehetsz Te is a világ legjobb Anyukája” – már felkeltené az érdeklődésemet, de még mindig nem biztos, hogy a pénztárcámhoz nyúlnék… Attól is függ, hogy inkább a szakértői irányba szeretnél elmenni vagy egy megható családtörténetet írni. Mert ehhez is igazodnia kellene a címnek. De hogy ne csak okoskodjak, de ajánljak is valamiféle címfoszlányokat, inkább csak brainstorming: pl. „Szemedbe nézek és magamat látom” , „Méhednek gyümölcse”, „Az igazi kritikusok”

  • Vida Ági

    2008. június 13. péntek

    OFF reggel újra kellett telepíteni az egész rendszert biztonsági okokból, az óra akkor állítódott át, de már visszaállítottam. (hackerek piszkálják a WordPress blogokat, feltörték a plastik blogot is, akinek ilyen van, az most frissítsen új verzióra)

  • Anikó

    2008. június 13. péntek

    Köszönöm, ezt nem tudtam!
    Nézem!

  • Gabella

    2008. június 13. péntek

    Anikó! Kattints rá a nevükre! Akinek kék a neve, annak amögött van a honlapja! (Nekem is!)

  • Anikó

    2008. június 13. péntek

    Kedves Gyöngyi és Annamária!

    Merre van a blogotok? Meg lehet nézni?

    Zeze!

    Mit szólnál ehhez a címhez?

    Anyaságom története, avagy hogyan lehetsz TE is a világ legjobb anyukája

  • HGyöngyi

    2008. június 13. péntek

    OFF Ági, a „blog órája” nem nyári időszámít? A reggeli kommentet 7:20-kor küldtem el, és 6:17-re lett időzítve. /OFF

  • Rácz Annamária

    2008. június 13. péntek

    Gyöngyi!

    Belenéztem a blogodba. Azt hiszem visszatérek még néha, van mit tanulnom!

    Gabella!

    Én is tartok a nyári szünettől. Az a tervem, hogy jó sok tartalmas programot szervezek nekik, hogy elfáradjanak, és boldogan hajtsák álomra a fejüket.
    A blogomban is beszámolok majd erről!

  • HGyöngyi

    2008. június 13. péntek

    Gabi!

    Amikor ‘csak’ kettőm volt, lefeküdtem velük én is aludni. Úgy hajlandóak voltak. Volt hogy elaludtam mellettük én is, máskor kilopództam. Egy próbát megér 😉

    Egy másik posztnál kiderült, Vanda tag vagyok , a CD-jük olvasom itt a gép előtt, néha benézek hozzátok.

    (Meg ötpercenként felugrálok. Orsi kint bóklászik – ez a szoba gyerekbiztos -, és én építek, ő szétszedi. De közben lehet tanulni.)

  • Anikó

    2008. június 13. péntek

    Kedves Zeze!

    A címen még elgondolkodom, de hirtelen ez jutott eszembe.
    Tudom, hogy minden család élete nagyon összetett, de ha negatív dolgok kerülnek az életünkbe, azt is tudni kell a magunk javára fordítani „minden rosszban van valami jó” alapon.

    Egyáltalán nem baj, hogy belekérdeztél, nincs semmi titkom, nincs semmi szégyelni valóm az életemben. Én mindig igyekeztem mindenből a legjobbat kihozni. Azt is tudom, hogy sok anyuka küszködik és fogalma sincs, hogy mikor mit tegyen, tanácstalan, nincs akihez forduljon, vagy rossz tanácsokat kap ami még jobban elbizonytalanítja. Én rajtuk szeretnék segíteni a tapasztalataim átadásával.

    Fiatalként kacérkodtam a gondolattal, hogy óvónő leszek. De ahhoz kell csak igazán sok türelem! Sok egykorú csemete egész nap összezárva, mind különböző kis kialakuló egyéniség. Még nehezebb feladat az „igazságosztás” nap mint nap.
    Óvónő nem lett belőlem (ezt is a férjemnek köszönhetem, mert nem akart elengedni, hogy más városban tanuljak, de ezt végülis nem bántam meg) viszont voltam óvódai gyakorlaton anno.

    És ebből egy történet:
    Volt egy hiperaktív kisfiú, aki sosem aludt délután. Beszélt megában, forgolódott, zavarta a többieket, ezért az ágyacskája mindig az óvónéni asztala mellett volt. Az óvónénik ismerték már jól, nem bírtak vele. Én akkor arra gondoltam, (nem mint Emese a reklámban 🙂 ) hogy betöröm ezt a kis „bikát”. Egyik nap cukorkát vittem az oviba, alváskor adtam a kisfiúnak ( a szájába dugva és közben pisszegve) amikor már szinte le akart fordulni az ágyról. Lehet, hogy nem volt túl jó az ötlet (ma már cukormentes cukorkát vinnék) de ezzel a kisfiút a szövetségesemmé tettem alvásidőben. Megmondtam neki, hogy el ne áruljon az óvónéniknek, hogy mit kapott tőlem és ne rosszalkodjon, mert akkor lebukunk. Onnantól kezdve összeszorított szemmel, néha leskelődve, de végigfeküdte mozdulatlanul az alvásidőt. Néha-néha csendben én is rákacsintottam.

    Ebből a törénetből is látszik, hogy a tiltás nem mindig vezet eredményre és nem jó magára hagyni az ilyen gyerekeket. Éreztetni kell vele, hogy ő is ugyanolyan fontos, mint a többi gyerek, de alkalmazkodni is meg kell tanulnia. Titokban Ő lett a kedvencem, mert barátja lehettem.

    A vállalkozósdi téma is előtérbe fog kerülni, ha Ági egyszer elkezdi a témát komolyan vázolni.
    Nekünk van egy BT-nk, de a tevékenységi kört bővíteni kell, fogalmam sincs mi a helyzet ilyen vállalkozásban az Áfa kötelezettséggel.
    Szeretném megtanulni az automatikusan működő honlapkészítést, folyamatosan tanulni és bővíteni tudásomat.

    Ha ide eljutunk szerintem ott is összetartóan fogunk tudni együttműködni, egymást segíteni. Mindenesetre rám számíthattok!

  • Zeze

    2008. június 13. péntek

    Anikó és Annamária!
    Elnézést, hogy egyhelyütt felcseréltem a neveteket, figyelmetlen voltam…

    Szia Ági!
    Reagálva a mai hírlevélre: Anikó azzal találhatna magának réspiacot az amúgy szerteágazó nevelési tanácsadással foglalkozó piacon, hogy behozza ezt a hiteles gyermeki oldalt is illetve a gyermekeiket egyedül vagy megfelelő apai támogatás nélkül nevelő anyákat célozhatná meg, nem? Vagy még tovább kellene specifikálódni?

    Kedves Anikó!
    Most hogy már ismerek szemelvényeket az életetekből, szívesen elolvasnám a könyved, de a címen még gondolkozz el, mert az „Anyaságom története” szerintem nem igazán figyelemfelkeltő.
    Egyébként sajnálom, hogy így belekérdeztem. Neked legalább sikerült a lehető legjobbat kihoznod a gyermekek számára kedvezőtlen helyzetből. Elismerésem!

  • Csiri

    2008. június 13. péntek

    Most járok itt először, tetszik ez a közösség, vissza fogok jönni.

    Az én „bibliám” Dr. T. Gordon: P.E.T. – A szülői eredményesség tanulása. Csak azt sajnálom, hogy nem az első gyermekem születése előtt olvastam. Ma már babalátogatóba rugdalódzó helyett ezt vinném 🙂

    Én azt tanultam meg a gyermekeim kapcsán, hogy milyen csodákra képes egy 15-20 perces együttjátszás. Világ életemben nagy játékos voltam, és problémáim jelentős részét ma is játékkal oldom meg, vagy fel.
    Pl.: az esti rendrakás is zökkenőmentes, ha utána játék következik, a buszra várás is játékkal problémamentes. Tudjátok már Eszes Emese is megmondta, a 6000 db-os puzzle kapcsán, „Játékkal repül az idő”

    Itt találsz jó néhányat: http://kukackonrad.blog.hu

    Játékos, mosolygós szép napot kívánok!

    Csiri

  • Gabella

    2008. június 13. péntek

    Milyen jó kis beszélgetés alakult itt ki! Rég nem téma már a vállalkozósdi! 😀

    A papucsos hozzászólát akár én is írhattam volna! Ugyanez megy naponta 100x, hogy húzzál papucsot, mert hideg a kő! Szó szerint! :):):)

    Délutáni altatás… Na ez baj! Az 5,5 évesem nem alszik délután. Csak az oviban, itthon nem… A kicsi (2 éves) viszont alszik. Általában. Mert ha a nagy itthon van, ő se nagyon szeret… És hát jön a nyári szünet. Nem tudom, mi lesz velünk!

  • Zeze

    2008. június 13. péntek

    Szerintem mindenképp érdemes lenne megvalósítani. Persze rengeteg könyv jelenik meg ebben a témában, de ezt a Lányod/k kommentjei igazán egyedivé tehetnék.

  • Anikó

    2008. június 13. péntek

    Zeze!

    „Egyébként az apukájukkal is ilyen jó a kapcsolatuk a Lányoknak?”

    Ráéreztél a dologra! A legjobb családban sem lehet minden tökéletes.
    Korán mentem férjhez, a férjem általános iskolai első szerelmem. 20 éves múltam akkor, ő még 20 sem volt. Mindez 1988-ban. Kiszámolhatjátok, hogy most múltam 40 éves (vagy inkább már 41-ben vagyok?) Én érett voltam a házassághoz, a férjem viszont nem, a gyermekvállalás tekintetében is ugyanez volt a helyzet.

    Alexandra lányom kifejtette ezt is a dolgozatában, jobb, ha most is őt idézem:

    „Apukámmal egész más a kapcsolatom. Mindig úgy gondoltam, ő a felesleges harmadik. Kis koromban sokat dolgozott külföldön, és mikor otthon volt, akkor sem szívesen töltöttem vele az időmet. Azt hiszem – Ő sem velem. Nem volt türelme hozzám. Talán többször tekintett a riválisának, aki elveszi tőle azt a nőt, akit szeret, mint a saját gyerekének. Emiatt soha nem volt vele igazán jó a kapcsolatom.
    A szüleim fiatalon váltak szülőkké. Anya érett volt rá, apa nem. Mindez részévé vált annak, ami lettem. Hiszen minden szülőnek a kezében van a felelősség, hogy mivé változtatja a gyerekét.”

    És még van sokminden más is a dolgozatban, pl, hogy mi a véleménye a lányomnak a párválasztásról.

    Épp ma reggel gondoltam arra, hogyha a témában írnék egy könyvet, ez a dolgozat lenne a mottója, mert ez ad inspirációt ahhoz, hogy az a könyv létrejöjjön. Köszönhetem mindezt a gyermekemnek, aki – hogy a szavaival éljek – olyanná vált amivé tettem/tettük.

    A lányom előtt ott van/volt mindkét példa, a jó és a rossz is, és megtanult – nagyon bölcsen – különbséget tenni a jó és a rossz között. Dolgozatában ezt is elemzi, hogy miért is alakult ez így.

    Tényleg egy könyv születne belőle, ha leírnám a kezdetektől „Anyaságom története”-t. Persze hasznos gyakorlati tanácsokkal.
    Elolvasnátok?

  • HGyöngyi

    2008. június 13. péntek

    Kedves Zeze!

    Jó, hogy felhoztad, a példát, mint „nevelő eszközt”.

    Néha úgy érzem magam, mintha imamalom lennék. „- Vedd fel a papucsod! Hideg a kő.” „- Légyszíves, papucs! – Tudom, mama, hideg a kő” 🙂 „Kislányom, legalább fürdés után húzz papucsot! „- Kicsim, miért is kell a papucs? – Hideg a kő, beteg leszek.” De járkál tovább papucs nélkül. (Már nem vagyok ám benne biztos, hogy tényleg beteg lesz, de télen ösztönösen nem engedem a papucstalanságot.) Sok-sok borsót vetek így a falra, legalábbis úgy érzem.

    Egyszercsak apró csoda, mint ma reggel is. Az 5,5 éves reggelizni úgy ült asztalhoz, hogy egyedül beágyazott, felvette az este kikészített ruháját, lehozta a csattjait, amit indulás előtt a hajába kell tűzzek és – amin végképp meghatódtam – a kicsi kikészített ruháit is lehozta.

    Mindezt úgy csinálta, hogy soha nem kértem még arra, hogy ágyazzon be, öltözni meg együtt szokott a két nagyobb reggeli után, hogy ne legyen gond, ha véletlenül lecsöppen az étel. Csak látta, hogy mire megjönnek, mindig be van vetve az ágya.

    De vannak dolgok, amiken a példa sem segít, bár azt hiszem, legalább az igényt kialakítja. Sajnos, rendetlen vagyok. Küzdök ellene, de attól ez még tény. (Érdekes módon a munkámban nem, az akták rendben állnak, a szekrényben a ruhák… hmmm.) Anyukám nagyon szenvedett ettől, mert ő tipp-topp volt mindig. (De ez a másik poszthoz lenne való, a „rendes”-hez.) Nem tudott alapjaimban megváltoztatni. De a példa itt is hatott, mert pontosan tudom, hogy mit is kellene elérnem. (Pl. minden este előre kikészítek mindent, hogy reggel ne kelljen kapkodni.)

    Olyan jó olvasni titeket! Szép napot! Ha lesz egy kis időm, a blogomban leírom, miért vagyok ma hatványozottan álmos 🙂

    Gyöngyi

  • Zeze

    2008. június 12. csütörtök

    Sziasztok!
    Annamáriának tényleg csak gratulálni lehet. Ez a mondat felér egy jó grafitivel: „Gyerekkoromban azt hittem, hogy az én anyukám a világ legjobb anyukája. Ma tudom, hogy ő az.” Titkon minden kisgyermekes anyuka ilyen elismerésre vágyik. Remélhetőleg meg is kapjuk előbb-utóbb :). Nem mintha egy ölelés, egy puszi vagy egy kiegyensúlyozott gyermek látványa ne lenne máris az.
    Egyébként az apukájukkal is ilyen jó a kapcsolatuk a Lányoknak?
    Sajnos az én szüleim nevelési módszere is csak viszonyítási pontnak jó = „na ilyen szülő nem szeretnék lenni”. Nálunk mindent iróniával csaptak el. Ami néha jó volt, mert gyorsan és hatásosan oldotta a kintről hozott esetleges szorongásaimat, kudarcaimat, de nagyon kínzó volt amikor közösen gúnyoltak ki engem lelkesítő dolgokat. Anyám számlájára írható az is, hogy a mai napig nem tudok normális testképet kialakítani magamról. Mégis mióta gyerekeim vannak ezeket a régi megaláztatásokat is máshogy látom: megbocsátottam magamban nekik – mert csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit… és mert persze sok más területen hálával tartozom nekik. És ki tudja, talán ez a sors és ilyen háttér kellett ahhoz hogy oda jussak ahova kell és azzal hozzon össze az élet, akivel kellett. Hiszen mostanra mégis boldog feleségnek és anyának mondhatom magam.

    Az együtt altatás nálunk csak azért megvalósítható, mert külön-külön is jó alvók. Csak az necces, hogy ébren bírjam tartani Jankát addig míg hazahozzuk Milust az oviból (csak ebédig marad egyenlőre). Legalább lesz valami előnye is az oviszünetnek!
    Az elindulás – vicces módon – egyenlőre egyszerűbb ha mindkettőjüket vinni kell, mint hogyha csak Milánt. Jankát ugyanis kiültetem a babakocsiba, ahol ő képes akár tíz percig is zokszó nélkül várni ránk. Az pedig, hogy ő már útrakész, valahogy hatékony input a bátyjának is a készülődéshez.
    Szerintem amíg iskolások nem lesznek a gyerekeink más mércével kell mérni a rendet és tisztaságot is :). Mielőtt szülők lettünk mi elég kényesek voltunk ezekre a dolgokra: férjem enyhén tisztaságmániás, én meg enyhén rendmániás, így jól kiegészítjük egymást – de két kisgyerekkel engedményeket kell tenni… Mivel általában igyekszem minimalizálni a felesleges konfliktushelyzeteket, ez az a pont ahol sikerült elnézővé válnom. Azért soha nem esem nekik, mert összekenik magukat (amúgy is azt mondják, hogy „van a tiszta gyerek, meg van a boldog”). Ha a lakásban „koszolnak”, akkor a nagyobb már segít is a feltakarításban.
    Amúgy biztosan nem szabad idejekorán feladni annak a viselkedésnek az „elsajáttítatását” (szándékosan nem tanítását írtam), amit helyesnek vélünk. Nagysokára ugyanis megmutatkozik az eredmény. Mindig elcsodálkozom azon, hogy „az én kis drágám” (látszólag) mennyire nem figyel oda a magyarázataimra, kéréseimre, aztán amikor már csak gépiesen hajtogatom a magamét és már nem is hiszek benne, hogy valaha a szája elé fogja tenni a kezét tüsszentéskor, hogy valaha nógatás nélkül is köszönni fog, hogy valaha teljesen szobatiszta lesz, hogy valaha képes lesz segítség nélkül enni, öltözni, mosakodni stb. – akkor egyszercsak minden felvezetés nélkül elkezdi művelni és pont úgy ahogy én mutattam és kértem és ráadásul az én szavaim szószerinti ismétlésével :).

  • Rácz Annamária

    2008. június 12. csütörtök

    Anikó!

    Köszönöm a jó tanácsokat!

    Gabella!

    Neked is köszönöm , amit a blogomról írtál! Még csak most tanulom ezt a világot!
    Nagyon örülök, hogy rátok találtam!

    Sziasztok!

  • Anikó

    2008. június 12. csütörtök

    Annamária!

    Szerencsés vagy, ha előtted olyan példa volt, ami pozitív és követhető. Előttem negatív példa volt, és én már 12 éves koromban elhatároztam, hogy anyaként, szülőként teljesen más leszek, mint az én szüleim voltak velem. Én is hiányoltam az odafigyelést, az én szüleim szinte sosem vették figyelembe, mit is szeretnék én. Soha nem kérdezték meg a véleményemet. Csak úgy voltam nekik. Nagyon rossz volt ezt átélni gyerekként.

    Azt javaslom, hogy ne add fel, biztosan sikerülni fog neked is jó kapcsolatot kialakítanod a fiaddal. Bár szerintem egy anya-fia kapcsolat is más. Ilyen tapasztalatom nincs, mivel lányaim vannak. Arra azért figyelj oda, hogy ne vidd túlzásba! Sose kritizáld majd a barátnőit, ne szólj bele a kapcsolataiba, ha nem muszáj.
    A túlzott irányítással ledöntheted amit addig felépítettél!
    Ezt ne felejtsd el!

  • Rácz Annamária

    2008. június 12. csütörtök

    Kedves Anikó!

    Akkor tulajdonképpen ugyanaz az elvünk, csak nekem nem sikerül maradéktalanul teljesítenem! Én is gratulálok Neked!
    És tényleg biztató, hogy megéri az odafigyelés, az odaadás. Bár ebben igazán sosem kételkedtem. Nekem a szüleimmel ugyanilyen a kapcsolatom, mint Neked a lányaiddal, van tehát jó példa előttem. Az volt számomra a legcsodálatosabb, hogy anyukám mindig tudta, mikor kell anyának,és mikor kell szülőnek lennie!

    Hát ezt próbálom én is a fiamnál, remélem sikerrel!

  • Vida Ági

    2008. június 12. csütörtök

    Zeze, az együttaltatás külön művészet, én a kicsi születése óta munkálkodtam rajta és most már jó ideje egyszerre alszanak délután.

    A fegyelmezés érdekes dolog. Gyakran elgondolkodom rajta, mennyi rossz minta van belénknevelve, amit mástól úgy látunk és ezért automatikusan mi is úgy csináljuk. Pl. hányszor torkoljuk le a gyereket, mert összemaszatolja vagy összevizezi magát, pedig ez általában nem direkt történik, hanem véletlenül. Nehéz lavírozni aközött, hogy most igazságos volt-e a szídás vagy sem.

    Írtad, hogy pl. az elindulás milyen nehéz szokott lenni. Nekem az a módszerem, hogy nagyon határozott menetrendje van az indulásnak, először összekészülök én, mindent az ajtóba teszek, aztán felöltözik a nagy, kimehet az udvarra, ha akar, felöltözik a kicsi és indulunk. Rájöttem, hogy ha nem nógatom őket egy kicsit, vagy ha porszem kerül a gépezetbe, akkor mindig nyűgösködés lesz belőle és elhúzódik az egész.

    Anikó, gratulálok a lányaidhoz! Ezen a dolgozaton én is meghatódtam.

  • Anikó

    2008. június 12. csütörtök

    Szívesen Gyöngyi!

    Azért másoltam be a lányom dolgozatának részletét, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt elértem. Ami a legszebb a dologban, hogy bár mindig jóban voltunk, de ezt így nekem sosem mondta el. Igaz nem mondani kell, hogy: Szeretlek! hanem éreztetni. Én éreztem és érzem, és nekem ennyi elég is.

    Abban szerencsém volt, hogy a hiperaktív gyermekem után a testvére annak ellentetje, egy végtelenül nyugodt kislány volt pici korában. Ma 16 éves, egy kicsit zárkózottabb mint a nővére, ő az aki ha nagy baj van, nem azonnal, hanem csak másnap mondja el, amikor már megnyugodott. De nem sürgetem, kivárom.

    Végülis ők is együtt nőttek fel, és én nem emlékszem, hogy bármiféle féltékenység vagy rivalizálás lett volna köztük. Persze ők is ugyanolyan gyerekek, mint a többi, ők is szoktak csipkelődni, egymást lehurrogni. De az esetek többségében jól kijönnek egymással.
    Valójában inkább azt szoktam észrevennei, hogy az én odafigyelésemért versengenek. Azt sem durván, csak a maguk módján.
    Ezért nekem a mai napig oda kell figyelnem, hogy következetes és igazságos legyek. Ez sem kis feladat!

  • HGyöngyi

    2008. június 12. csütörtök

    Köszönöm Anikó!

    Elsírtam kicsit magam. Meghatódtam, no… De jó is lenne, ha egyszer az én három csimotám fejében is hasonló gondolatok élednének!

    Több odafigyelést, időt, kreatívitást igényel így felnevelni egy gyereket, de a te példádból látszik, hogy megéri.

    Zeze,
    én is azon próbálkozom most, hogy valahogy egyszerre aludjanak, de a 9 hós, 3 ill. 5,5 éves nekem sosem fárad el egyszerre 🙁
    Pedig az most nagy ajándék lenne, mert hétfőtől itthon lesz egész nap mindenki (oviszünet) és még ablakot is cserélünk.

  • Anikó

    2008. június 12. csütörtök

    Kedves Zeze!

    Én is örülök, hogy a nekem már nagy gyerekeim vannak. Képzeld, az én két lányom között is 2 év van, ahogy nálad! Csak nekem már 16 és 18 évesek.
    A válaszom a kérdésedre: igen! Mindenképpen meghozza a gyümölcsét. Az én lányaim mindig nyíltak velem bármiről is legyen szó, még a kényes témákban is! Erre nagyon büszke is vagyok! Nem kell kérdezgetnem, nem kell kutatnom utánuk, mert nálunk nincs tabu téma. Megbeszéljük a fiúkat, az alkohol vagy a drog dolgokat is. Egy-egy buliban meg-megisszák azt a kis vodkanarit, de pl egyik sem dohányzik. Igaz azt is kipróbálták, de nem jött be nekik. Sztem ha tiltottam volna, akkor titokban pöfékelnének. (ezt csak így gondolom, de nem vennék rá mérget)

    Az érettségiző lányomnak volt egy etika házija ezév februárjában. A szülő-gyermek kapcsolat volt a téma. Ha azt látnátok! Sosem tudom bőgés nélkül elolvasni. Ha egyszer könyvet fogok kiadni, biztos bele fogom tenni, és kívánom minden anyukának, hogy hasonló szépet írjon róla a gyereke. Ezért írtam, hogy igen, megérte!!!

    Idézet a dolgozatából:

    „Mikor végiglapozgatom a régi fotóalbumokat, próbálom feleleveníteni a képet, milyen volt gyereknek lenni. Próbálok visszaemlékezni, mik voltak a legfontosabb problémáim, és hogyan gondolkodtam, de olyan az egész, mint egy régi film, amit ugyan láttam, de nem én voltam a főszereplő. Én csak hasonlítok rá egy kicsit.
    Gyerekkoromban azt hittem, hogy az én anyukám a világ legjobb anyukája. Ma tudom, hogy ő az.
    Az én anyukám a legjobb barátnőm, mert nincs olyan dolog, amiről ne tudnék vele beszélgetni. Nem gyerekként, hanem egyenrangú partnerként bánik és beszél velem, ami azt hiszem, az egyik legnagyobb ajándék az életemben. Tisztel engem. Ő a legfontosabb támaszom, mert nincs semmi amiben ha kérem, ne tudna segíteni, amit ne tudna jobbá tenni. Emellett a legbölcsebb tanítóm is, mert amit tudok, tőle tudom, és ezzel nem csak engem tett jobbá, hanem a világot is. Ha segítek valakinek, abban ott van az Ő segítő keze is, ha ajándékot adok, nem csak én adom, hanem Ő is. Kislányként ugyanígy gondoltam, azt hiszem. A mérhetetlen, önző szeretetem, amivel ki akartam Őt sajátítani mára már csökkent, átalakult. Ahelyett, hogy azt akarnám, hogy minden idejét rám fordítsa, egyfajta rajongás alakult ki bennem. Csodálom őt, és rá akarok hasonlítani, még ha sokszor nem is mutatom ki.”

    Alexandra 2008. február 20.

  • Zeze

    2008. június 12. csütörtök

    Kedves Anikó!
    Őszintén örülök, hogy Te már egy nagylány felnevelésével a hátad mögött szolgálsz nekünk jótanácsokkal és igazán biztató amit olvasok. Szóval a törődés és odafigyelés végül meghozza gyümölcsét? Tesója is volt a lányodnak? Mert önös érdekből nekem ezen a területen lenne szükségem mások tapasztalataira.
    Alvás, altatás szerencsére nekünk nem gond se éjjel, se nappal illetve mostanság azon „dolgozom”, hogy egyszerre tudjam őket délután letenni (1 és 3 évesek). Egy héten 3x már sikerülni szokott!
    Evéssel sincsenek problémák.
    Csak ez a fránya szófogadás!!! Bár ez sem mindennapos probléma. Van hogy két hétig olyan rendes, hogy egy szavam se lehet, de aztán katt és megint egy jó pár nap csak a küzdésről szól…

  • Gabella

    2008. június 12. csütörtök

    Annamária! Tetszik a blogod, holnap elolvasom az egészet, de most ovijárat van…

  • HGyöngyi

    2008. június 12. csütörtök

    könyvbe = könyvben

    Bocsánat.

  • HGyöngyi

    2008. június 12. csütörtök

    Kedves Zeze!

    Írtad, nem írtunk arról, amit a gyerekeinktől tanulhatunk, csak arról, amit általuk.

    Megfigyeltétek már, egy gyerek milyen leplezetlen kíváncsisággal szemléli a világot? Hogy milyen fantáziadúsan rajzol (egészen addig, amíg meg nem tanítjuk arra, hogy is kell rajzolni)?

    Amikor dolgozunk, legtöbbször az a kerékkötője a továbblépésnek, az újításnak, hogy nem tudunk ezzel a nyitottsággal rácsodálkozni dolgokra. A struktúrán belül kötnek minket hagyományok, érdekek, és félünk a változástól is. Ezért nem haszontalan kikérni egy új dolgozó véleményét a munkafolyamatokról – reméljük, őszinte lesz-, amiket mi jónak gondolunk, de az ő friss szeme megláthatja, amit mi már rég észre sem veszünk. (Párhuzamos munkafolyamatok pl.)

    Kedves Anikó!

    Mikor tegnap írtam a bejegyzést, még nem láttam a tiédet. A könyvek, amikről írtam, nekem segítettek jobban megérteni a gyerekeimet. Az az érdekes, hogy a könyvbe leírtak szinte rímelnek azzal, ahogy te a gyerekeiddel bántál, ahogy kialakítottad velük jó kapcsolatod.

    Az a nevelési irányzat, amelyet a könyv szerzői is követnek, a pozitív fegyelmezés. Ennek történetéről és céljairól innen indulva olvashattok: http://www.pozitiv-fegyelmezes.hu/tortenet.htm
    A módszerről angolul: http://www.positivediscipline.com/

    Mindenkinek hisztimentes szép fektetést estére 🙂

  • Anikó

    2008. június 12. csütörtök

    Kedves Annamária!

    Azt nem mondanám, hogy soha nem volt egy hangos szó sem. De ezt a mai napig inkább kerülöm. Csendes bolond vagyok. Ha a gyerekem olyat tesz vagy mond ami nem tetszik, elmondom a véleményem, de utána nem szólok hozzá. Ebből tudja, hogy tuti rosszat tett vagy mondott, átgondolja és belátja, hogy hibázott és jön a bocsikérés. És persze sokszor a fejemhez is vágja, hogy : Unom már, hogy mindig igazad van! (ha olvastad fentebb, már érettségiző lányomról van szó) Tehát köztünk is vannak konfliktusok, csak nagyon kevés, és az is rövid idő alatt megoldódik.
    Popsiraütés is lett volna. De olyan szerencsétlen voltam, hogy amikor pl. a kis háromkerekű biciklin ült, akkor sikerült beleütnöm annak a műanyag háttámlájába és az én kezemben pattant el egy ér. Ezt én égi jelnek tekintettem és hogy nem szabad testileg fenyítenem a gyerekem. Nem is tettem ezekután.

    El kell mondanom, hogy az én kislányom olyannyira hiperaktív volt, hogy 1 éves kora óta nem aludt délután. Én mindig azt vártam, hogy majd elalszik és akkor tehetem a dolgom, amit a vele való foglalkozás miatt elhalasztottam. Vagy 10 perc alatt kialudta magát, vagy nem is akart elaludni. Pedig sokszor álmos és nyűgös volt. Egy alkalommal mikor már sírt a fáradtságtól, betettem a kiságyba és rázártam a szobája ajtaját is, gondolván hátha az a megoldás, ha nem vagyok ott vele. Nem mondom, hogy akkor nem fárasztott le. Nyár volt, a szoba ablaka nyitva volt és én a konyhaablakból hallottam, hogy az én gyerekem sír. Na, hátha álomba sírja magát! Egyszercsak abbamaradt a sírás. És nem telt el 5 perc, az én gyerekem megjelent a konyhában kisírt szemekkel. Még akkor kezdett járni, a fal mellett támaszkodva a kispárnával a kezében mosolyogva jött ki hozzám. Nem tudtam rá haragduni! Sőt!
    KIMÁSZOTT A KISÁGYBÓL!!! Az ágya mellett volt a mi 2 személyes ágyunk, arra kimászott a kiságyból, ágyról le, ajtó ki és már ott is volt!
    Ezután az eset után ilyet sem tettem soha! Nem bántottam, mindig kerestem a megfelelő megoldást, de nem mindig sikerült azt elsőre megtalálni.

  • Rácz Annamária

    2008. június 12. csütörtök

    Sziasztok!

    Nemrég indított blogomban pont ezt a témát szeretném körüljárni!

    Kedves Anikó!

    Soha nem volt egyetlenegy hangos szó sem, vagy netán popsiraütés? Ha ez valóban így van, akkor le a kalappal előtted!

    Én inkább Zeze típus vagyok, ha szabad ezt mondani. Viszont mind a kettőtöknek a gyerek a legfontosabb, és tanultok is tőlük sokat! (Hogy a témánál maradjunk!)

  • Zeze

    2008. június 12. csütörtök

    Sziasztok!
    Kedves Anikó, kár, hogy csak fél mondatot idéztél, mert épp a mondat másik fele világít rá arra, hogy sokminden csak a mi felnőtt szemszögünkből nézve rosszalkodás…
    Én is támogatom, hogy kreatívan éljék ki a tettvágyukat. Elengedhetetlen, hogy megteremtsük nekik azt a biztonságos közeget, amiben bátran kísérletezhetnek. A firkálás és a gyurmázás tökéletes példák és nálunk is hasonlóan műkődnek. Egy másik dolog, aminek egy gyerek sem tud ellenállni az a víz és a vizezés. Azon sem érdemes összeveszni velük, hogy nem szabad pocsolyába lépni. Be kell szerezni a megfelelő vízhatlan ruházatot és időnként megengedni, hogy kiéljék magukat egy-egy nyári zápor után. Milán fiam elég hamar megtanulta, hogy amit gumicsizmával szabad, azt félcipőben nem. Otthoni lavoros vizeséssel pedig legalább félórára le lehet kötni a leghiperaktívabbakat is. Nálunk most a viráglocsolás a nagy kedvenc. Szoktunk együtt főzöcskézni és muffint sütni. Nagyon tudom ajánlani. (A lényeg, hogy mindent előre odakészíts.) Mert hát ugye a konyha is – mint tiltott terület (nálunk gyerekrács védi) – a legnagyobb kísértések egyike.
    Szóval a túl sok tiltást én is elvetendőnek tartom, mert akkor az egész napod csak arról szól, hogy „nem szabad”, „mit csinálsz!!??”, „nem megmondtam, hogy…”.

    Amikor arról beszélek, hogy elfogy a türelmem, nem is az ilyen viszonylag könnyen kezelhető témákra gondolok. Ha jól belegondolok két fajtája van a tehetetlen dühbe torkolló szituációknak:
    – az egyik, amikor hirtelen kell cselekedni és nincs is idő átgondolni vagy 10-ig számolni – pl. ha bántalmazza a kistestvérét, ill. a saját testi épségét veszélyezteti (kifut/-biciklizik az autóútra, konektorhoz nyúl) – pedig hát ezeket már végtelenül sokszor
    elmagyaráztuk neki nyugodt körülmények között.
    Na hát ezeket nem olyan könnyű játékos formában gyakoroltatni. Mindig lesznek olyan vágyaik, amiket biztosan nem élhetnek ki és ezt is meg kell tanítanunk nekik feldolgozni.
    – a másik pedig amikor hiába kérés, magyarázkodás, nyomatékos kérés, felszólítás, a füle botját sem mozdítja (már-már arra gondolsz hallásvizsgálatra kellene vinni, hiszen olyanra is volt már példa, hogy valakin egy szimpla orvosi fülmosás segített :)), sőt esetleg épp ellentétesen kezd el cselekedni mint ahogy azt kéred…
    Itt persze a többgyermekes családok gyerekei hátránnyal indulnak az egykékkel szemben, hiszen amíg csak egy gyerek van mégiscsak több időd van kivárni, amíg végre hajlandó valami megközelítőleg hasonló cselekvésre, mint amit elvárnál. Konkrét példákat szerintem mindenki ismer, akinek legalább kétéves gyereke van: öltözködés elindulás előtt, játékdobálás, homokszórás stb. Ezek viszont tényleg gyakoroltathatók és kell is, olyankor amikor ráérünk!

    A tipikus hisztihelyzetekkel mi általában elég jól megbírkózunk, de ez egyértelműen a fiam érdeme. Szerencsére a korára jellemző dac mögött elég rugalmas és türelmes gyerek. Könnyen ki lehet zökkenteni a hisztiből és elterelni a gondolatait valami apró érdekességgel.

    Szerintem vannak csaták, amiket mindenkinek meg kell küzdenie a gyermekével, aki persze mindent akar és azonnal és ez természetes is. Ilyen énközpontúnak születünk. Ha most ráhagysz mindent, majd egy másik életszakaszban fogtok egymásnak feszülni. Legkésőbb a serdülőkorban úgyis robban a bomba, de hogy mekkorát szól, az talán most dől el…

  • Anikó

    2008. június 12. csütörtök

    „A gyerekek pedig attól gyerekek, hogy rosszalkodnak”
    Kérdem én, a felnőttek mindig jól viselkednek? Ők sosem rosszalkodnak?
    A lényeg, hogy a gyerekek számára a szülő a minta, olyanokká válnak amilyenekké tesszük őket.
    Számtalan trükköt vetettem be én is, hogy ne rosszalkodjanak, mégis azt tegyék amit szeretnének. Pl: gondolom ismerős az a szitu, amikor a csemete esetleg telerajzolja otthon a falat. Mit tegyünk? Hiába mondjuk el nekik, hogy azt nem szabad, nem érti miért. Én azt találtam ki, hogy nagy csomagolópapírt ragasztottam fel a falra, az ajtóra vagy a szekrényre és azon élték ki művészi hajlamukat. Kielégítettem a vágyukat, hogy úgy fessenek, alkossanak, mint egy festő (nem az asztalnál, mert ez azért érdekesebb) nem alakult ki konfliktus, és soha nem rajzoltak egyetlen vonalat sem a falra még dacból sem.
    Aztán: a gyurmát sosem szerettem, mert képtelenség volt kiszedni utólag esetleg a szőnyegből, ha véletlenül lepergett. Ennek kivédésére inkább sógyurmát készítettem nekik (tudjátok az a tésztaszerű) abból alkottak, a végén még ki is sütöttem nekik a szebb szobrocskákat. Nagyon büszkék voltak rá.
    Mindehhez kell a türelem, és azért írta Ági, hogy a gyerekek tanítanak meg rá, persze nem közvetlenül mint egy tanár, hanem azzal, hogy ők vannak nekünk. Amiket én tettem velük, mindehhez sok idő is kellett, mert sokszor én is segítettem nekik az alkotásban, tanítottam őket, hogy később már nélkülem is tudják mit kell tenniük.
    A gyereknevelés egy nagyon összetett dolog. Nagyon meggondolandó, hogy mikor mit teszünk és az milyen reakciót vált ki belőlük.
    Az ellenségeskedés, az agresszió ellenállást szül bennük, ez nem jó stratégia.

    Sztem még fogok mesélni velem történt eseteket, de most egyelőre elég ennyi.

  • Rácz Annamária

    2008. június 12. csütörtök

    Sziasztok!

    Nagyon egyetértek az előttem szólóval! Akár én is írhattam volna!

  • Zeze

    2008. június 11. szerda

    Sziasztok!
    Nem mintha nem értenék egyet az előttem szólokkal, de
    a cím szerint arról van szó, hogy mit tanulhatunk a gyerekeinktől, de szinte kivétel nélkül olyan képességeket soroltatok fel, amiket nem a gyerekektől, hanem a velük való törődés során fejlesztünk ki magunkban azért, hogy minél harmónikusabb életet élhessünk a kis „rombolókkal”.
    Mert azt ugye senki nem gondolta komolyan, hogy türelmet a 2-3 éves gyerekétől fog tanulni, aki szélsőséges esetben az áruház közepén fetrengve üvölti, hogy „de vedd meg nekem azt a játékot” (szerencsére ezt én is még csak másoknál láttam, de ki tudja holnap talán velünk is megesik). Épp ellenkezőleg 🙁 Én mielőtt Anya lettem kifejezetten türelmes embernek számítottam, de a 3 éves fiam simán el tudja érni, hogy Anyu csak áll és dadog, mert keresi azt a szót, ami nem túl csúnya, de elég hatásos és felválthatja az „ezt nem hiszem el” skandálását és igen, bevallom „férfiasan” – nálunk csattanak el popsiracsapások, ha már eredménytelenül végigmentünk a „kérés-szépen kérés-alkudozás-zsarolás-fenyegetés” skálán.
    Szóval, én a gyerekeimtől elsősorban sajnos azt tanultam meg, hogy mennyire nem vagyok türelmes – aminek a leküzdésén persze nap mint nap dolgozom), de azért szerencsére hosszabb a pozitív dolgok listája:
    – gyors „talpraállás” és „továbblépés”
    – hihetetlen kombinációs és asszociációs készség
    – érdeklődés a legapróbb részletek iránt
    – az „ártatlanság vélelme”
    – az élet apró örömeinek szeretete
    – céltudatosság a végsőkig
    Szerintem egyébként nagyon sokan tagadják vagy elhallgatják, hogy ők sem bírják mindig cérnával, mert ez a téma tabu. Ha valaki nyílvánosan ráordít a gyerekére vagy fenékbe billenti, azt már árgus szemekkel figyelik és rögtön megbélyegzik, hogy „rossz anya”. Pedig pont nem ezeken a szélsőséges eseteken kellene lennie a hangsúlynak. Hanem azon hogy mi történik előtte és utána. Ha amúgy szeretetteljes és odafigyelő légkör veszi körül a gyereket, akkor érzi és érti, hogy ez a büntetés nem a személyének, hanem az aktuális viselkedésének szól. Ezzel nem akarok senkit felmenteni és létjogosultságot adni a bántalmazásnak. Egy normális lelkületű anyának úgyis mindig lesz lelkifurdalása még egy csúnya nézéséért is, hát még ha eljár a keze. Viszont erőszakot magunkon se tegyünk 🙂 Bizonyos határig biztosan lehet fejlődni és meg is kell tenni ennek érdekében mindent (néha elég egy nagy alvás) – de azért nem(csak) ez a vízválasztó „jó anya” és „rossz anya” között. Ahogyan attól, hogy valakinek fát lehet vágni a hátán, még egyáltalán nem garantálja a bensőséges anya-gyermek kapcsolatot…
    Na meg arról se feledkezzünk meg, hogy a gyerekek temperamentuma a pszichológia mai állása szerint veleszületett – úgyhogy nem mondhatunk ítéletet egymás módszereiről, amíg ki nem cseréljük a gyerekeinket legalább egy hétre 🙂
    Én egyébként a minél több közös, tartalmas élményben látom a harmónikus kapcsolat alapját. Otthon a rutin, a szokások nyújtanak megnyugtató támaszt, az új élmények pedig összekovácsolnak. A gyerekek pedig attól gyerekek, hogy rosszalkodnak, csak ők ezt még nem tudják 🙂

  • Toronyi Anna

    2008. június 11. szerda

    Sziasztok!

    Kicsit elgondolkodtam a fenti cikken, és arra jutottam, hogy amit én tanultam a 17 hónapos kislányomtól az egy szóban összefoglalható: felelősségvállalás!
    Rájöttem, hogy ezentúl minden tettemmel, szavammal, gondolatommal az Ő érdekét kell szolgálnom, figyelemmel kell lennem az életére, a jövőjére. Már nem tehetem meg azt, hogy másra bízom a jövőm alakulását!
    Igenis fel kell vállalnom azt, hogy az életem fordulópontra jutott, mostantól már a régi munkahely, a főnökök sora és a mások számára fontos dolgok elé kell helyeznem a családom sorsát. Ezért saját vállalkozást szervezek, saját időbeosztással, saját haszonnal.

    Itt az új élet kezdete, bátran nézek a jövő elé!

    Ági a Te segítséged nélkül nem mertem volna ilyen őszinte lenni.
    Köszönöm!

  • Rácz Annamária

    2008. június 11. szerda

    Hallottátok már azt a szót a gyerkőcöktől, hogy MOST? Biztosan!
    Ők nem ismerik azt, hogy később, hogy majd 5 perc múlva, hogy majd, ha lenyelem a falatot, stb.! Most azonnal! Abszolut a jelennek élnek! Ezt tanulhatnánk tőlük!
    De tanulhatnánk tőlük az elfogadást is, mások és magunk elfogadását. Az őszinteséget, a feltétel nélküli szeretetet, az odaadást, és még sorolhatnám. Ha ők akarnak valamit, akkor semmi nem téríti el őket az útról, csak a célt látják maguk előtt, és bármit megtesznek azért, hogy elérjék (már a 15 hónapos fiam is mesterien műveli ezt).
    A gyerekek által jobbá válhatunk, csak figyelni kell öket!

  • Vida Ági

    2008. június 11. szerda

    Gyöngyi hozzászólásához csak annyit tennék hozzá, hogy ha jól emlékszem, a Reneszánsz könyvkiadót is egy kismama alapította 🙂

  • Dr. Kovácsné Erika

    2008. június 11. szerda

    Ez nagyon jó cikk!
    Az élet mindenkit megtanít a türelemre előbb, vagy utóbb.
    Akkor is a türelmet tanulod, amikor már minden magadtól telhetőt megteszel és mégsem jutsz el oda ahová szeretnél, mégsem az történik amit te akarsz.
    Még türelmesen várni kell a körülmények „összeállására”.
    Ez az Isteni gondviselés türelemre tanítása!
    Egyszer akkor mondták nekem, hogy a türelmet kell megtanúlnom amikor a 6 éves kisfiam is velem volt.
    Azt követően Ő figyelmeztetett sokszor amikor érzete a türelmetlenségem.
    Anya! Tudod, hogy a türelmet kell megtanúlnod!

  • Karrier Máshogyan...

    2008. június 11. szerda

    ftk,

    Ez telitalálat!

    bár csak én mondtam volna! 😉

    István

  • Karrier Máshogyan...

    2008. június 11. szerda

    Ági,

    Tudod első olvasatra azt hittem nem tudok ehhez szólni. Amikor másodszor olvastam végig az ízletes posztod, akkor jöttek gondolatok, de csak megerősíteni tudtalak volna, tehát csak, azért hogy kommentezzek, nem tettem.

    Most viszont egy személyes megkeresés kapcsán, és a bejegyzésed olvasása után felötlött bennem néhány kérdés:

    Ezeket és további (szerintetek mik lehetnek még ezek?) otthon szerzett képességeket, hogyan lehetne még értékesebbé tenni, mondjuk:

    – egy állás interjún
    – egy önéletrajzban
    – de akár a mi területünket figyelembe véve az internetes üzletben (erre lenne néhány tippem)

    István

    Ui.: irigylem a stílusod,, könnyed mégis rendkívül tartalmas

  • ftk

    2008. június 11. szerda

    Kicsit direktebben: 🙂
    – projektmenedzsment, projekttervezés
    – konfliktuskezelés
    – stressztűrés
    – monotonitástűrés
    – rugalmasság
    – kreativitás
    – hosszú távú gondolkodás

    …én dióhájban ezeket tanultam 🙂

  • Anikó

    2008. június 11. szerda

    Gabella!

    Köszönöm az érdeklődésed, tudom, hogy sokaknak és sokat tudnék segíteni. Ahogy én neveltem a gyerekeimet, az volt az alapja a mi jó kapcsolatunknak. Ez persze sok lemondással és áldozattal is járt, de higyjétek el, megéri! Ma sem csinálnék semmit sem másképp a nevelésükkel kapcsolatban. Tudom, hogy a mi baráti viszonyunk örökre megmarad, nemcsak addig szól amíg férjhez nem mennek.
    Mindehhez pedig az szükségeltetik, hogy születésüktől kezdve mindig ott legyetek ha szükségük van rátok, ők is ezt fogják tenni veletek is és a saját gyerekeikkel is.
    Ez pedig a legjobb „befektetés”!!!

    Gyöngyi!

    Köszönöm a könyvcímeket, meg fogom keresni mindkettőt.

  • Varga Tímea

    2008. június 11. szerda

    Gyakorló anyuka vagyok,és egyedül nevelem a 6 éves hiperaktiv,indigó leánykámat. Sokat tanultam tőle türelmet,felelősséget,emberismeretet.Ők ugy születnek ,hogy mindent tudnak,de a felnőttek egyáltalán nem figyelnek a jelzéseikre, az érzéseikre,pedig nem szabad megfeledkezni gyermeki mivoltunkról.Megtanultam az érdek nélküli szeretetet.mert azt csak a gyermeki lélek tudja adni. Önmagam tiszteletét és megbecsülését.

  • HGyöngyi

    2008. június 11. szerda

    Kedves Ági!

    Ahogy megjött az értesítőd, „szaladtam”, hogy megnézzem mi jót írtál nekünk ma. (Épp törpaltatás van, úgyhogy megtehettem.)

    Türelem és önfegyelem ->

    Többször tapasztaltam a gyerekeimnél, hogy bár a szememmel látom, mégsem úgy történnek a dolgok. Egy példa. Látom, hogy a nagyobb egy bottal fejbe vágja a kisebbet, az persze nagyon bőg. Tényfeltárás utáni eredmény: a nagyobb táncolt a bottal, mert mindennel balettozik most, a kisebb érdeklődve túl közel ment, a lányom persze a saját produkciójára figyelt és jól kupán vágta. Ha kérdezés nélkül, első dühömben „ítélkezek”, szerintetek kit veszek elő? Naná, hogy a nagyobbat. A tényfeltárás után megúszták némi bot-használati utasítással.

    Megfontolt döntések ->

    A mit szabad, mit nem, nehéz döntés. Amikor valaki autót vezet, nem (csak) a közvetlenül előtte haladót nézi, hanem jó előre is tekint, követve a forgalmi helyzetet. Piszok nehéz fáradtan végiggondolni, ráadásul pár másodperc alatt, hogy mi lesz a későbbi következménye annak, ha engedek, vagy, ha mégsem. És olyan jó volna néha az egyszerűbb, ütközésmentesebb utat választani. Csak épp, ami rövid távon nyereség, hosszú távon katasztrófába vihet.
    Ez persze csak az elmélet 🙂 Mindettől még lehetnek problémás kamaszaim. Illetve nálunk is kisírják néha, hogy elmaradjon a fürdés. (A fogmosás szent!)

    Időbeosztás ->

    Ahogy nőtt a létszám, úgy javult a hatékonyságom. Ma már három dolgot (házi projektet) simán viszek egyidőben. Meg elnézőbb is vagyok magammal. Ha bentfelejtem a gépben a mosást, másnap átöblítem. 🙂

    Kötöttségek – szabadidő ->

    Csak vacsorázni ne kellene minden nap! Igyekszem változatosan etetni a népem, de néha olyan nehéz gyorsat és jót összehozni!

    Változás ->

    Néha elnézem a gyerekeim és egyszerűen felfoghatatlan, hogy tényleg én vagyok a mamijuk. És hogy a nagy nemsoká iskolás, pedig szinte tegnap volt, amikor ketten bőgtünk a rácsos ágyban.

    Köszönet ->

    Áginak, hogy ezt a fontos témát felhoztad. A gyerekeimnek, akik napra nap kényszerítenek, hogy jobb legyek. Ha nem szülöm meg a harmadik gyerekemet, nem valószínű, hogy olyan sarkított élethelyzetbe kerülök, hogy azzal és úgy kezdjek el foglalkozni, amivel és ahogyan már régóta álmodtam magamnak.

    *-*-*

    Hogy a szakmámnál maradjak, könyvajánlat:

    Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje / Adele Faber, Elaine Mazlish. – Reneszánsz Könyvkiadó, 2006

    Testvérek féltékenység nélkül / Adele Faber, Elaine Mazlish. – Reneszánsz Könyvkiadó, 2007

  • Gabella

    2008. június 11. szerda

    Türelem… ezen a területen nekem még nagyon sokat kell tanulnom, mert tudom, kár azonnal ordítani, mint inkább számolnék 10-ig, és ötödször is összepakolnék, feltakarítanék, vagy akármi, de sajnos nagyon lobbanékony természetem van… De már tanulom!

    Anikó!Szívesen olvasnék erről a témáról, és úgy látom, követendő példa vagy (te is) gyermeknevelés területén!

  • Anikó

    2008. június 11. szerda

    Egyetértek! A türelem nagyon fontos nemcsak a gyereknevelésben, hanem az élet minden területén.

    Nem tudom, hogy szerencsés vagyok e. Nekem nem volt időm türelmetlenné válni. (esetleg akkor amikor már a kiírás utáni 5. napon sem akart az én gyerekem megszületni, de az teljesen más, inkább izgatott várakozásnak nevezném)

    Miért is nem lettem türelmetlen még a szülés előtt? Volt munkahelyem, és fiatalon 20 és fél évesen mentem férjhez. Elkerültem otthonról, dolgoztam és a férjemen éltem ki az anyai ösztöneimet. Az anyja helyett anyja lettem. Fiatalon 22 és fél évesen szültem az első majd 2 évvel később a második kislányomat. (a nagyobbik épp most érettségizik 🙂 ) A gyerekeimet mindig türelemmel neveltem, nem bántottam őket sem fizikailag sem lelkileg. Mindig azt helyeztem előrtérbe, hogy nekik mi a jó és mindig visszaemlékeztem a saját gyerekkoromra, ami viszont nagyon korlátolt volt. Ennek ellenére kialakult a saját egyániségem és már 12 éves koromban elhatároztam, hogy ha én anya leszek, sohasem fogom korlátozni a gyerekeimet. Tudom, hogy milyen volt a szüleimmel a kapcsolatom, hogy mennyi mindent nem mondtam el nekik. Akkor még fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom én azt megoldani, hogy az én gyerekeimből ne fogóval kelljen kihúznom ha gondjuk van, hanem maguktól mondják el. Most már tudom, hogy a türelmemnek köszönhetően mindig bizalommal fordulnak hozzám, barátnőjüknek tekintenek. Persze most is vannak alkalmak, amikor látom, hogy történt valami, de még nem mondják azt el nekem. Olyankor sem nyaggatom őket, hanem türelmesen kivárom, amíg maguktól mondják el.

    Amint látjátok, nekem nem kicsi babáim vannak, pszichológus végzettségem sincs, csak főiskolán tanultam pszichológiát és szociálpszichológiát, de már nagyon sok szülőnek segítettem tanácsaimmal. Vannak szülők, akikben meg sem fogalmazódik a gondolat, a kérdés, hogy miért nem beszél őszintén vele a gyerekük. Ekkor jönnek rá, hogy tulajdonképpen nem is ismerik a saját gyerekeküket!!!
    Szerintem ez szörnyű dolog! Én ezt el sem tudnám képzelni!
    Vannak szülők akik az irántuk való tiszteletet akarják szigorral kivívni! Hát elárulom az nem tisztelet, hanem valami egészen más!!!
    Órákat és oldalakat tudnék még erről a témáról írni.
    Ági! Sztem ennek a témának is helye lenne egy hasonló blogban, neked mi a véleményed?
    Bocsánat, mindenki véleménye érdekel!

    Mosolygós szép estét mindenkinek!

    Anikó

  • panyizsuzsi

    2008. június 11. szerda

    Az időbeosztáshoz van két jó könyvem, a panyizsuzsi-s cikk végén megtaláljátok a hozzászólásokban!
    Üdv, Zsuzsi

Comment navigation