Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell keresni, hogy miben. Az oktatási rendszer azonban arra megy rá, hogy mindenben egyformán jók legyünk. Ha belegondolsz, kik voltak az iskolában a tanárok kedvencei? A tiszta kitűnők! A jó tanulók, akik minden tárgynál csillogó szemmel ültek és figyelték mit mond a tanár. A mi időnkben kevés olyan tanár volt, aki értékelte, ha valaki tehetségesebb volt egyvalamiben, és még támogatta is azt.
Ha belegondoltok, mit mondtak a diákokról akkoriban: “Pistike jó tanuló”, “Józsika rossz tanuló”. Ezzel szemben például az amerikai iskolákban az a szemléletmód, hogy “Pistike nagyon jó matekos”, “Józsika szépen rajzol” – tehát nem az egyformaságra és a “mindenben tökéletesnek kell lenned” szemléletmódra nevelnek, hanem arra, hogy egyvalamiben legyél jó és azt fejleszd.
Sikereket csak az tud elérni, aki bízik önmagában, és bizony az önbizalom kifejlődésében nagy szerepe van a gyerekkornak. A gyermekkorban megkapott “még erre sem vagy képes” kezdetű mondatok beépülnek a fejünkbe és megakadályoznak abban, hogy valódi sikereket érjünk el. Gyermekkorunkban nekünk mondták, felnőttként pedig mi mondogatjuk magunknak – ez a helyzet…
A gyermekkori élmények és ez a fajta nevelés bizony arra vezet, hogy bizonytalan legyél magadban és felnőttként kelljen feltenned kérdéseket arra vonatkozólag, ki is vagy te valójában. Mire vagy képes? Mik az erősségeid?
Számtalan-féle személyiségteszt és képességteszt létezik, ezeket most nem fogom részletezni, inkább néhány olyan szempontot adok, ami alapján felmérheted a képességeidet. Valójában a siker csak részben múlik a képességeiden, sokkal inkább a gondolkodásmódon, ahogyan a dolgokhoz hozzáállsz.
Nagyon rossz futó vagyok, világéletemben utáltam futni, de egyszer – 13 évesen – az úttörőcsapatunk érdekében kénytelen voltam elindulni egy futóversenyen. Nem volt más a rajban, aki elvállalta volna, de nyári játékok voltak és kellett a pont a csapatnak, ezért legalább a 6. helyet meg kellett szereznem. Hát egyáltalán nem örültem neki… De végülis belevágtam. Sprintben egész jó vagyok, olyan 200 méterig jól tudok futni, szóval arra építettem a stratégiámat, hogy rajtolok egy jót, aztán majd meglátjuk, mi lesz. A rajt tényleg jól sikerült, futottam teljes erőből, azon a 200 méteren szereztem némi előnyt, aztán persze lelassítottam és inkább csak kényelmesen kocogtam (volt vagy 30 fok és az úttörőnyakkendő melegítette a nyakam – erre jól emlékszem 
) Aztán, amikor már bőven a középmezőnyben kocogtam, gondoltam, sprintelek megint egyet, ha már úgyis futok, ezzel feljöttem megint az első bolyba. Aztán megint kocogtam, és amikor összeszedtem az erőmet, megint sprinteltem. Végül szereztem egy 3. helyet, pedig egyáltalán nem vagyok jó futó. Viszont kihasználtam az egyetlen képességemet, amiben jó vagyok a futás terén.
Dicsérd magad!
Valószínűleg a neveltetésünkből adódik az is, hogy nem szeretjük dicsérni magunkat. Az álszerénység kifejezetten trendi: még ha meg is dicsérnek azért, amit elértél, azt sem mered felvállalni igazán. Pláne azokat a képességeket, amiknek birtokában vagy. Szóval most vegyél egy tollat és írd csak össze, mi az, amiben jó vagy és örülj neki egy kicsit
Hogy nem tudod miben vagy jó? Akkor szedd össze azokat a tevékenységeket, amiket szívesen csinálsz: főzés, kézimunka, írás, mások meghallgatása, beszélgetés… Ezeket azért végzed szívesen, mert örömet okoznak neked, és mert ilyenkor végre azokat a képességeidet használhatod, amikben igazán jó vagy.
Én például szeretek főzni. Ez nem azt jelenti, hogy a főzésben vagyok jó (néha így sikerül az étel, néha úgy), hanem azt, hogy szeretem a kreatív tevékenységeket, szeretek új dolgokat létrehozni, alkotni. Ezért szeretem a főzést. Emiatt még nem leszek szakács (nem járnának jól a vendégek ), viszont ezt a képességemet még az élet sok területén kamatoztathatom.
Miután megtaláltad, mi az, amivel szívesen foglalkozol, rá kell jönnöd arra, miért csinálod ezt szívesen. Főzni sokan szeretnek, de mindenki számára más lehet az az ok, ami miatt szeret főzni. Egyik ismerősöm például nem is magát a főzést szereti, hanem a végeredményt: a szép étel látványát, illatát. Az anyukám számára az a fontos benne, hogy adhat másoknak, tehát számára a főzés csak egy eszköz, hogy a többiek kedvében járjon. De van olyan ismerősöm is, aki utál főzni, viszont imádja a lakást dekorálni.
Ugyanazzal a képességgel sokféle területen érhetsz el sikereket, nem muszáj egyetlen témánál leragadnod. Sokan gondolják azt, hogy ha valaki jól rajzol, akkor nyilván művész lesz belőle. Pedig, ha tudsz rajzolni, azzal egy csomó más terület is nyitott a számodra, lehetsz lakberendező vagy mondjuk divattervező is, ez csak rajtad áll.
Ha szeretsz másoknak segíteni, akkor sem csak és kizárólag nonprofit tevékenységekben képzelheted el magadat.
Csak rajtad áll, hogy megkeresd és kamatoztasd azokat a képességeidet, amikben jó vagy.
De mi van azokkal a területekkel, amikben rossz vagyok?
Mindenkinek vannak olyan oldalai, amiben kevésbé jó. Én például nem bírom a pepecselős, monoton munkákat, figyelmetlen vagyok, ezért -amikor még én csináltam- pocsék ügyfélszolgálatos voltam és az adminisztráció sem az erősségem. Neveltetésünknél fogva az ilyen területeken megpróbálunk fejlődni, mert azt tanították nekünk, hogy “ha valamiben nem vagy jó, akkor azon javítani kell, édes fiam”.
Pedig az igazság az, hogy rengeteg fölös energiánk megy el arra, hogy olyan képességeinket akarjuk fejleszteni, amiben nem vagyunk jók. Egyik barátom anyukája fantasztikus kreativitással rendelkezett, jó ötletei voltak, jó stílusérzéke volt, viszont állandóan raktáros feladatokat kapott a munkahelyén, amiben nagyon rossz volt, mert nem tudott odafigyelni, elfelejtett felírni dolgokat, mert ő nem tudja rendszerezni a dolgokat, a természetével teljesen ellentétes a monoton munka, viszont a nagy folyamatokat meg tökéletesen átlátja és sok jó ötlete volt a munkafolyamatok tökéletesítésével kapcsolatban. Évekig kínlódott amiatt, mert mindig elrontott valamit a munkája során, elnézte a számokat, elkeverte a papírokat, és persze mindig idegesítette magát azzal, hogy “én még erre sem vagyok képes, de meg fogok változni”. Végül sikerült olyan állást találnia, ahol nem kellett belebonyolódnia a részletekbe, viszont kamatoztathatta a szervezőkészségét és máris jobban érezte magát.
Építsd le magadban a “mindenben tökéletesnek kell lennem” szemléletmódot, helyette pedig építsd a “szuper vagyok…..-ben” szemléletet. Meglátod, mennyivel jobb lesz
Sok olyan terület van, amiben lehet fejleszteni magadat, de sokkal jobban jársz, ha ahelyett, hogy folyton szembesíted magad azzal, amiben nem vagy jó, arra koncentrálsz, amiben jó vagy. Írj egy listát azokról a dolgokról, amiben erős vagy, és nézd meg minden nap! Rengeteget segíthet.
Ha úgy érzed, képtelen vagy valamire (pl. eladni valamit), akkor először is szembesítsd magad az okokkal: mi az, ami miatt utálod az adott feladatot? Gyakran csak azért, mert pl. cikinek érzed, hogy valaki rá akarsz sózni valamit – tehát tulajdonképpen nem a készségeiddel van a gond, hanem a gátlásaiddal. Ilyenkor vagy azt mondhatod, hogy “dolgozom a gátlásaim ellen” vagy pedig kereshetsz valamilyen köztes megoldást (pl. az interneten nem kell szemtől szemben eladnod, hideghívásokat bonyolítanod, ezért a személyes értékesítéssel járó kellemetlenségek nélkül tudsz eladni)
Valójában az a jó, ha a vállalkozásod úgy épül fel, hogy amiben igazán jó vagy, azokkal a területekkel foglalkozol te és minden mást kiszervezel. Persze az első időkben még talán neked kell foglalkoznod olyan dolgokkal is, amikben nem vagy jó, de ilyenkor tudnod kell, hogy ez csak egy átmeneti időszak. Az első hónapokban én foglalkoztam az ügyfélszolgálattal a cégünkben, hát bevallom, nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megszabadultam tőle. Egy darabig én foglalkoztam a számlákkal is, púp volt a hátamon, egyáltalán nem nekem való feladat, de aztán ezt is sikerült letenni. Azóta is folyamatosan csak azokat a feladatokat szervezem ki másoknak, ami megakadályoz abban, hogy azzal foglalkozzak, amiben igazán jó vagyok. Ettől fejlődik a cég, ettől vagyok én is hatékonyabb.
A tudatos önfejlesztés nagyon fontos, ha vállalkozásba szeretnél fogni. Arról tehát nem tehetsz le, hogy folyamatosan tanulj, bővítsd a tudásodat, szélesítsd az ismeretanyagodat, mert ettől fog a céged is fejlődni. Az a széles látókör, amit a tanulás révén megszerzel, segít majd abban, hogy jó döntéseket hozz a vállalkozásoddal kapcsolatosan, ezért a marketing és a vállalkozással kapcsolatos ismeretek tanulását nem lehet megspórolni.
Az első lecke végére értünk. A második leckében arról lesz szó, milyen utat is kell bejárnod, mire beindul a vállalkozásod.
Szerintem én tökéletes vagyok… :d vagyis lennék, ha lenne mindenre annyi időm, amennyi kell.
Gyermekkoromban hegedülni kellett tanulnom, mert rámparancsoltak a szüleim. Azt mondták, hogy egy hangszerrel sokra vihetem az életben. Nagy tévedés volt, abba is hagytam, ugyanis nekem nincs abszolút hallásom. Nekem kézügyességem van, de elnyomtam magamban, hogy ezt kibontakoztassam, mert mindig azt hallottam azzal nem megyek semmire. Igaz, akkoriban ez hihetö volt, de közben nagyot változott a világ. Èn azonban sajnos olyan föiskolai képzésre jártam, amit szintén nem szerettem, ezért nem is tudok vele mit kezdeni. Az internet segítségével végre merek a képességeimben hinni, szerencsére az eszem is a szolgálatomban van. Csak azok a régi beidegzödések és egy-két családtag hitetlenségével kell megküzdenem. Az a nagy szerencsém, hogy a férjem mindenben támogat és segít. Hinni, merni, akarni!
Tényleg azt kellene mindenkinek csinálnia:
amiben nagyon jó és amit szeret csinálni
Ilyennek kellene lennie a világnak, nem kellenek olyan munkahelyek, ahol alig van megfizetve valaki, és nem is szereti azt csinálni.
Na, a zongoratanulás énrám is rám lett erőltetve elég szépen gyerekkoromban, meg a vasárnap reggel fél 9-es templomba járás is.
)
)
A zongoraművésznőségből semmi nem lett, viszont a középső fiam rendkívüli elhivatottsággal és tehetséggel van megáldva ezen a téren, – tehát elkóboroltak a gének, de családon belül maradtak végül is.
Zoli, gyerekkorunkban még nemigen csinálhatjuk azt, amit szeretnénk, felnőtt korunk egy része pedig általában azzal megy el, hogy próbálunk megszabadulni a gyermekkorunkban ránk erőltetett szülői “jóakarat” következményeitől.
Persze egy idő után természetes, hogy az ember a saját útját akarja és fogja járni.
Mindenből a legjobbakat Mindenkinek, és Ági, ezt a tanulmányt néhányszor még biztosan átolvasom, annyira a lelkemhez szólt!! Köszönöm!!
ANi.
Érintőlegesen kapcsolódik a témához. Szintén futóverseny. Valahol már megemlítettem, hogy engem testnevelésből meg akartak buktatni
– személyes okokból 
, de valami miatt, gondolom, hasonló “csapatérdekből”, mint Ágit indítottak a kerületi mezei futóversenyen. Nem emlékszem hány km volt, de melegben ezernek tűnt. Felkészületlen voltam + ott volt a remek indítás a tesitanártól, hogy alapból béna vagyok. Ugyanakkor eltökélt. Ezt azonban ő nem tudhatta. Ha már ott vagyok, csináljam rendesen, gondoltam. Neki is vágtam, mint Ági, valahogy csak végigcsinálom alapon. Futottam, futottam, egy idő után úgy éreztem, én ezt abba kéne hagynom, elfáradtam, elég volt. Hátranéztem és azt láttam, hogy szinte az egész mezőny mögöttem van. Annyira lefoglalt, hogy célba kéne érni, hogy a többiekkel nem is foglalkoztam. Azta!, gondoltam, ha már ennyire az elején vagyok, bele kéne kicsit húzni. Végül hatodik lettem. Ami az én esetemben felért az első hellyel. Ági a stratégia fontosságát emelte ki ahhoz, hogy vesztesnek tűnő helyzetekben is győzni tudjunk. Én ugyanilyen fontosnak érzem egyrészt az elszántságot, amivel nem tévesztjük szem elől a célunk, másrészt azt, hogy bízzunk magunkban és ismerjük fel a lehetőségeinket. Ha én akkor nem nézek egy pillanatra hátra, nem mérem fel, hogy milyen esélyes helyzetben is vagyok, kiejtem magam a versenyből.
Ági,
A mai napig feláll a hátamon a szőr, ha rá gondolok. 
És még bűntudatom is volt / van miatta, hogy ugyan már mi a csuda a bajom vele, hiszen olyan “hasznos” dolog… Juj.
Köszönöm a cikket. Magamra ismertem a kreatív szervezőben, akit az egyik barátod anyukája képében írtál le.
Ani,
A templomba járás rám is rám volt erőltetve és nagy mumus volt.
És én sem szerettem a hosszútávú futást, halálosan untatott. A sprintelés viszont ment.
Tényleg nagyon sok mumus származik abból, hogy mi nagyon szeretünk vagy nem szeretünk valamit csinálni gyerekkorunkban, és ezt családi körben nem fogadják el, hanem örökösen “nem normálisnak”, “javítandónak”, “kerülendőnek”, “a gyerekből kinevelendőnek” minősítik. Tudatosítani kéne magunkban, hogy ez akkor és ott nem nekünk szólt, hanem valaki másnak.
Például, még egy sztori az én életemből: valószínűleg az apum kreativitása van a génjeimben, mert míg ő egy kiszolgált bojlerből betonkeverőt fabrikált, én egy elrontott szoknyából üléshuzatot varrtam.
Ez valami miatt nagyon zavarta az anyumat, mert nem voltak jóban az apummal, és én az apumra emlékeztettem őt. De ismétlem, akinek hasonló élménye van, az gondoljon arra, hogy vele semmi baj nincs, annak van teendője, akit ez zavar!
Én egyelőre a “magad uram, ha szolgád nincsen” állapotában vagyok. Fejlesztem a site-jaimat, és ez rengeteg pepecs munkával jár. Néha egyszerűen kikapcsol az agyam, ha azzal szembesülök, hogy már megint be kell írnom egy felhasználónevet, jelszót (Vidi Ritának hála, van kisezer, jó bonyolult, és sehol sem automatikus a belépésem).
Egy kemény fedelű, kockás munkanaplóba írom a tennivalóimat. Jó hosszú listák, mert a “falatonként edd az elefántot” módszert használom.
Viszont a legjobb pillanatok azok, amikor este, az ágyban végignézem, mi mindent csináltam meg, kipipálom, és azok mellé a feladatok mellé, amelyek különösen fontosak, nehezek vagy kellemetlenek voltak, mégis megcsináltam, egy kis piros szívet rajzolok… gondosan… nyelvemet kidugva…
(Először mosolygós ötösre gondoltam, de mivel annyira, de annyira utáltam iskolába járni, inkább szivecskére váltottam.)
Erna, ez a hegedülés dolog nagyon ismerős. Zenei általánosba jártam, ott minden második gyerekre a szülei beszélték rá a hangszert. Nálunk pont fordítva volt: én akartam zongorázni, az anyukám meg sokáig nem engedte, mert azt hitte, csak pillanatnyi fellángolás, amikor végre elkezdtem zongorázni, a suliban a többiek nem értették, mire ez a nagy lelkesedés, amikor a zongorázás vacak dolog, ők már szívből utálták mind. Pedig annyira jó
A fiaim már most előszeretettel csépelik itthon 
Kiss Ida! – szívemből beszélsz! Bár én nem rajzolok magamnak piros szivet, de nekem is van egy keményfedeles füzetem, a jelszavaimmal, meg hogy hova hogyan kell fellépni, és hasonló technikai cicókák. Ami ennél jobban kiterít az a csibecsőr. Na attól teljesen kikészülök. Ki is szerveztem – a legnagyobb örömömre.
Amiben én jó vagyok, az a személyes tanácsadás. Mert úgy tudok figyelni az emberekre, mint Momo. Ismeritek a könyvet?
A múlt hónapban beszélgettem az egyik barátnőmmel, -munka témakörben-és számomra a legtermészetesebb módon mondtam neki, hogy körülbelül hová lője be a fizetési igényét. Ár-érték arányt figyelembe véve. Illetve ismerve a teljesítményét, rutinját, képességeit, másrészt a feladatot, amit teljesítenie kellett. Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta a minap, hogy ugyan nagy szemeket meresztettek a megbízói, de megadták neki azt a megbízási díjat, amit kért. És most nagyon hálás nekem. De miért is?
Szívós Móni, mondta nekem, hát a tanácsodért! Aranyat ért.
Ezt nem öntömjénezés miatt írtam le, csak hogy érzékeltessem, sokszor nem is vesszük észre, hogy miben vagyunk jók, mert nekünk annyira természetes, mint ahogy levegőt veszünk. És ilyenkor elkövetjük a tipikus egyetemista hibát, azt hisszük, hogy mindenki tudja azt, amit mi. Tudjátok, vizsgaidőszakban is azt hittük, mindenki tudja mi az a Maslow piramis, a Pareto elv, vagy hogy mi volt az egyiptomi dinasztiák intézkedéscsomagja. Vagy mindenki tud telefonálni idegenekkel, tud motiválni, írni, strukturában gondolkodni, vagy ért a színekhez, anyagokhoz stb.
Azt gondolom, időnként jól jönnek a barátok, vagy egy-egy külső tanácsadó, terepauta, aki észreveszi azt, ami nekünk kiveri a szemünket.
Hát, én semmilyen távon nem voltam hajlandó futni! Tőlem a busz is elmehet!
Tudom, nem ez a lényeg!
Kedves Ági!
Látom,többen magukra ismertek a leveledből. Hát én is. Fura, hogy pont azokat a dolgokat soroltad fel amiben jó vagy, mint én. És igen, én is az eladás részével vagyok gondban. Bele vágtam már egy hasonló dologba. Szerencsére a termék ismert, nem kell házalni, de annyira kicsi az ismeretségi köröm,hogy nevetségesen kicsi forgalmat bonyolítottam. Az első időben. Most meg már semmit. Pedig lelkesen küldözgettem az infokat, még olyan ismerősöknek is, akikkel évente kb 2x találkozom.
Persze lehet, hogy rossz a stratégiám, mert olyan emberre építetve kezdtem bele, akiről azt hittem, majd nem csak vásárol, de rajta keresztül nagyobb piac nyílik meg. Na ez a vonal totál becsődölt. Több okos könyvvel a hátam mögött már tudom,hogy célszerű több lábon állni, csak nekem még a két lábon állás sem megy. Egyelőre. De bízom benne, hogy több tanulással csak előre lehet jutni.
Nem?
Szép napot!
Dóra
Dóra, én sem tudtam soha a saját ismerőseimnek eladni. Sem vadidegeneknek. Gondold végig kik azok, akiktől vásárolsz, pedig nem akarnak neked semmit eladni, magadtól keresed őket, szeretnéd megismerni a tudásukat, holott ők nem “nyomulnak”? Vajon ők hogyan csinálják?
Elárulom, egyáltalán nincs benne semmi ördöngösség: van valamilyen olyan tudásuk vagy termékük, ami által megszólítva érzed magad, úgy érzed, pont erre van szükséged. Te szeretnél többet megtudni az ő titkaikból, tudásukból, nekik csak tudatniuk kell veled, milyen lehetőségek vannak erre. Gondolj például arra, hogy éppen 30 kilót szeretnél leadni és akkor meglátod Norbi könyvét, vagy kapsz egy levelet, hogy most kérdezhetsz tőle – naná, hogy azonnal rohansz és kihasználod a lehetőséget, mert már bizonyított a számodra. A hozzáértésedet és a hitelességedet pedig kiválóan fel tudod építeni az internet segítségével, nem kell hozzá sztárnak lenni.
Nagyszerű ez az írás, minden szavával egyetértek! Szerintem sincs nagy értelme az olyan képességünket kétségbeesetten, kínlódva fejleszteni, ami nem adatott meg nekünk. Persze valamennyit lehet fejleszteni rajta, de nem lehet kibújni a bőrünkből. Sokkal közelebb áll hozzám az Amerikai szemlélet (Pisti rajzból jó, Peti kitűnően számol) mint a “legyünk mindenben tökéletesek” szemlélet.
Én is pocsék adminisztrátor vagyok, ronda az írásom – akár hogy igyekszem, szétszórt maradok, fejlődés alig van. A kemény fizikai munka sem nekem való, hiába igyekszem, nem bírom színvonalasan megcsinálni.
Viszont kreatív, empatikus, segítőkész vagyok, azt hiszem, valamilyen segítő, karitatív, kreatív tevékenység való nekem.
Sajnos nincs ilyen végzettségem, iskolákra nincs pénzem – azért reménykedem benne, hogy egyszer találok nekem való állást, amiben boldog, és sikeres lehetek.
Bizony,bizony valamikori korlátaink sok szempontból akadályoznak bennünket.Mégis azt gondolom, hogy soha nem késő és tanulás, önképzés segítségével az élet bármely szakaszában még sokat kihozhatunk magunkból.Tényleg ugy látom, hogy le kell vetkőzni régi énünket és nyitni az uj dolgok felé. Igen néha falba, akadályba is ütközhetünk.Én például, ha valóban azt csinálnám amit szívvel s lélekkel tudnék csinálni, és szeretem, imádom és sokan mondják, hogy ez valóban nekem való is lenne, ahhoz tavaly, hogy hivatalossá tegyem végre tudásomat félévente 90.000.-Ft-ot kértek volna plusz a jegyezet.Ez a természetgyógyászi Főiskola lett volna.Ráadásul Debrecenben kihelyezett tagozaton.Egyetlen egy akadája volt a pénz.Munkámmal nem keresek annyit, másodállásommal meg nem bírok annyit foglalkozni, hogy megfinanszírozzam.S lássuk be minél több a bevétel annál több adüt is fizettetnek be velünk.Engem ebből csak az bánt, hogy nincs értelme.Nem akarok politizálni, csak ugy látom, hogy a befizetett adóink a semmibe vesznek el.Gondoltam még utánna nézek tanfolyamoknak is, hátha olcsóbb, mert igazából véve amit szeretek az a hobbim most jelenleg, rengeteget olvasok,előadásra járok ez ügyben,ez pedig az alternatív gyógyászat és nem csak szerintem vagyok ebben jó.Azt gondolom, talán azért, mert szeretem, ezt a tudományt minden erölködés nélkűl úgy szívom magamban mint a szivacs a vizet.Sajnos, jelenlegi helyzetem nem engedi meg, hogy ezzel mint szakma és/vagy munka foglalkozhassak.Sokat tanulok, de ezt eddig ez csak hobbi szinten űzöm.
Én a gyerekeimen látom, milyen boldogok, amikor megdicsérem őket, ha valamiben ügyesek. Utána tripla lelkesedéssel csinálják. És, ha nem érzik a kényszert, és a saját tempójukban haladhatnak, akkor azokon a területeken is próbálkoznak, ahol eddig kevesebb sikerélményük volt. (Pl. legnagyobb fiam még mindig nem engedi leszerelni a pótkerekeit a bicajáról, de így legalább szívesen száguld a kisebbik után, aki farol, meg kikapja egykerékre, viszont nem épít hiperbonyolult legóépítményeket, mint a bátyja.)
Meg ami nem ment egyszer, vagy nem fűlt hozzá a fogunk, (talán mert nem ismertük eléggé) lehet, hogy később jók lehetünk benne. Sokat tapasztalunk, tanulunk éveink során, és rejtett képességeink is felszínre bukkanhatnak, ha alkalom adódik!
Érdekes, hogy mennyi mindent írtatok le, ami szinte mind gyerekkori emlék – és szinte mind kellemetlen.
Háromgyerekes anyaként roppant empátiával viseltetek a gyerekek iránt, már csak azért is, mert nekem is megvannak a magam kellemetlen emlékei gyerekkoromból… Vagyis én a saját gyerekeim neveléséhez teljesen tapasztalatlan, kezdő szülőként úgy álltam hozzá, hogy csak azt tudtam, hogy mit és hogyan nem akarok. A többi gyakorlatilag ugrás volt a sötétbe…
Nekem a tanulás volt ilyen “mumus”. Azzal a jelszóval, hogy “egyéb dolgod sincs, mint hogy tisztességesen tanulj!”. Ennek szellemében a kitűnő bizonyítvány alapelvárás volt, plusz a némettanulás, pedig én angolt akartam, de ez azzal az indokkal lett lesöpörve az asztalról, hogy “persze, csak azért kell az angol, mert a slágerszövegek angolul vannak, pedig a német sokkal hasznosabb”. (Hm, azóta fordult a világ, de hát ezt akkor még nem láthatták előre a szüleim.)
Aztán gimnazista koromban döntöttem úgy, hogy valahogy máshogy kéne ezt csinálni. Az eredményeim jók voltak, még középiskolában is minimum jeles, de az ár, amit fizettem érte… Aztán arra gomdoltam, hogy ha már a tanulás örve alatt az anyám úgyis hét lakat alatt tart otthon (sehova sem járhattam el, mert nehogy elvegye az időt a tanulástól), legalább hozzam ki belőle a legjobbat. Amit megtanulok, az az enyém, én leszek tőle több, jobb, értékesebb. Aztán arra is rájöttem, hogy ez a világ érdekes, és bár a tankönyvekből nem mindig látszott úgy, de minden tantárgy ezt az érdekes világot írta le. (Hát, igaz, némelyik tankönyvhöz erős fantázia szükségeltetett, hogy ez az érzés átjöjjön
) Ezzel megtanultam összefüggéseket meglátni, a saját tapasztalataimat összekötni az éppen tanultakkal, vagyis az elméletet gondolatban lefordítani a gyakorlatra. Ez a hozzáállás aztán azóta is megment, mert ezért vagyok képes most közel a negyvenhez önbizalommal telve szakmát váltani, és valami egészen újat kezdeni, és egyfolytában tanulni.
Szülőként csak azt tudom Nektek tanácsolni: támogassatok, pártoljatok minden olyan tevékenységet, amit a gyereketek szívesen csinál, és jól megdolgoztatja vele a fantáziáját. Nekem életet (lelki egészséget) mentett!
Üdv:
Kedves Mamák! Én 3 gyereket neveltem fel egyedül. Mellette dolgoztam, külön munkát vállaltam, szakmérnökire jártam. Akkor még nem volt online marketing, csak “maszek”. Kissé túlhajtottam magam, de nem volt más választásom. Tudom, hogy kicsi gyerekek mellett, szétfolyik az ember, mert mire belemerülne egy dologba, már kezdhet valami mást, ez nagyon kimerítő. Ez ellen egy fegyver van az önfegyelem és a kitartás, az, hogy bele kell törődnünk, hogy csak lassan, lépésről lépésre haladunk. Emellett nem árt, ha elég kreatívak is vagyunk, jól tudunk szervezni, kommunikálni, és egy hírlevelet pikk-pakk megírunk, igaz? Szerintem ez baromi nehéz. Több éve igyekszem én is, hogy feljebb lépjek onnan, ahol vagyok, de a magam és három, immár egyetemista gyermekem eltartása mellett igen nehéz. Nekem ebben mégis az önfejlesztés segített. Rengeteg önfejlesztő tréningen jártam, mindent kipróbáltam, mert tudtam, hogy a saját hatékonyságom, képességeim ebben is, mint mindenben meghatározóak. Végül is rátaláltam arra a technikára, ami valóban segített abban, hogy magasabb szintre lépjek, és a korábbinál sokkal hatékonyabb legyek. Ez a kineziológia volt. Ez volt az, amely a fenti képességek, és a cikkben is említett saját képességek felfedezésében, fejlesztésében nagyot lendített rajtam. Javaslom, próbáljátok ki. Több nagyszerű mester is működik ezen a téren ma Mo-on. Egy párat említek most csak: Kelemen Móni, Sas Ági, Pehl Ildikó. A neten megtalálhatjátok őket. Üdv, Zsuzsa
Kedves Ági! mondataid bennem is “szép” emlékeket ébresztettek…
Feltétlenül szeretném megerősíteni, amit az amerikai iskolákról mondtál. Mind tudjátok – vagy nem? – itthon is vannak ún. amerikai iskolák az itt élő külföldiek gyerekei számára. A mi településünkön is van, és jó a kapcsolat az ott tanító tanárokkal (sokuk már 15-18 éve él Magyarországon). Minden gyerek számára van lehetőség, hogy valamiben jó legyen. A zenei-művészeti oktatás nem a versengésre épül, hanem arra, hogy az is megmutathassa, hogy jó valamiben, aki a tanulás terén… hát… gyengébb.
Zenés darabokat – ismert musical-eket – tanulnak meg és adnak elő, maguk készítik a díszleteket, a jelmezeket is, a karácsonyi koncertjeik tüneményesek. Ilyenkor nem csak a szülők, diáktársak ülnek a nézőtéren, hanem mi, helybéliek is. No, és sportolnak. Megint csak nem versenyeznek – bizonyára ilyenek is vannak – hanem mozognak. Futnak, kosaraznak, mindezt naponta! (Nem ám 3 x 45 perc egy héten!)
Hát rajta! Van mit tanulnunk!
Álszerénység… hát igen..
Sokan utáltak az egyetemen, mert nem voltam azok közül való, akik (miután napi 12 órát tanultak és háromszor átolvastak mindent) a vizsga előtt a folyosón szorongatják a könyvüket és azt hajtogatják “uristen, uristen nem tudok semmit, csak a kettes legyen meg” aztán kijönnek könnybelábadt szemmel négyessel.
Másodévre kitapasztaltam, hogy vizsga előtti este meg aznap reggel mindig úgy érzem, hogy nem tudok semmit, de ez nincs így, mert amint kihúzom a tételt, minden letisztul, és csak az lesz ott, aminek kell.
A lábremegés, szívdobogás, izzadás megmaradt, de nem dőltem be az érzéseimnek meg tüneteimnek, és főleg nem hisztériáztam. Ez a “nagyképűség” sokaknak nem jön be. Ráadásul sokszor elkövettem azt a hibát, hogy buzdítani próbáltam másokat…