Én is tartok az újtól. Nekem kell az a biztonság (???), hogy tudjam, igen, holnap is tudok enni adni a gyerekeknek. És leginkább azt hiszem, azért tartok az újtól, mert nincs kikristályosodott ötletem, mit is kellene eladnom, szolgáltatnom, csinálnom?! Mi van akkor, ha az alapötlet hiányzik? Hm? persze lehet, hogy csak nagyon fáradt vagyok, és egyszerűbb beletörődni a megszokottba? Tényleg nem tudom. Bizonytalan vagyok, és talán ezt utálom a legjobban. Ha m,ár tudom, merre menjek, akkor könnyebb, sőt, könnyű, mert tudom mi kell hozzá, mibe kerül, mit érhetek el. De most az irányválasztásnál csak kattogás van, ötlet nincs. Nos, ilyenkor mit tegyek?

Teljesen egyetértek azzal, amiket leírtál. Elég érdekes az, hogy mennyire igaz, hogy mennyire félünk a bizonytalan dolgoktól. Mióta élek, mindig is féltem az új dolgoktól, mert ami új volt, az sokszor tényleg lassan ment, nem úgy mint a régi, de rövid idővel, mivel elég gyorsan, könnyen, jól tanulok, belejöttem a változásokat érintő dolgokba. Aztán ahogyan egyre jobban az emberbe rögzül az új tudás, már az volt a természetes, és azt kellett megszokni. És itt az ember megint belekerül a megszokásba, és mivel mindig változik minden, adótörvény stb.újra és újra csak tanuljuk az újat és kicsit mindig félünk tőle. Én most vagyok elég nehéz helyzetben, és nem is nagyon tudok megbirkózni a dologgal, mert mindig csak hátrafelé tekintgetek a régi megszokott életbe. Eddig immár 39 éve egy másik városban éltem a gyerekeimmel, viszont a nyáron felköltöztünk a fővárosba, hogy a párommal, akivel 2 éve éltünk hétvégi távkapcsolatban, amit már egyre jobban unt, mert jönni- menni elég időigényes, és anyagilag is megterhelő, de csak együtt tudtuk elképzelni az életünket.Mindent magam mögött hagytam, a barátaimat, a 21 éves munkámat ami úgymond mindig ugyanaz volt, némi változásokkal, édesapámat, talán ez volt a legnehezebb, mivel édesanyámat 2 éve temettük el, és annyira hiányzik apukám, főleg hogy a szüleim az én három gyermekemet szerették a legjobban, mert velük voltak a legtöbbet kicsi koruk óta. Egy kis lelkiismeret furdalásom is van apa miatt, mert tudom, hogy csak én törődtem vele igazán és az unokái. Nagyon szeretem a páromat, különben nem adtam volna fel mindent érte, de a gyerekeknek is kell, a szigorúsága, mivel mindhárom kamasz és nem könnyű velük, de legfőképpen én és a szerelmem vágytunk már arra, hogy mindig együtt legyünk, már munka után. A legnehezebb időszakban megfogant drága kisfiúnk ebből a szép szerelemből, aki immár 3 hónapos lesz hamarosan. Boldog is vagyok, de valahogy mindig visszavágyom a régi lakásunkba, mert ott nagyon szerettem lakni. Itt még nincs barátnőm, egy kicsit beszűkülve érzem magam itthon a babával, elég monoton az élet, bár nagyon boldoggá tesz, hogy Mátéval lehetek. De miért nem tudom lezárni magamban a múltat, és miért nézek mindig vissza? Pedig tudom, hogy tavaly nyár óta kezdődött az igazán szép életem? Mindenkinek ilyen nehéz az újat, a jót megszokni? Tudom, hogy nekem kell változzak a jobb felé, csak néha olyan nehéz!
Remélem Ági nem untattalak az életemmel, a problémámmal!
Köszönettel: Éva

A visszajelzések alapján nekem sem a nők és pénz témával kellett volna elkezdenem, előrébb volt pár téma a felmérésemben. Mégis ezzel kezdtem – és aztán most majd jön a többi kérdés is. Van egy nagy bugyor halmaz, amibe szerelmesek vagyunk, és azon belül kell, szerintem az igények alapján valahol megfogni a bugyrot.

És nagyon hálásak a nők, akik velem tartanak, hogy a téma milyen fontos. Sokkal mélyebb dolgok jönnek elő, mint amit ők, de még én is valaha gondolhattam, de csak sejthettem is volna.

Minden mindennel összefügg

Nem tudom, mennyire segített a válaszom, de hirtelen ennyi…
hm?

Ida ***

Most Napoleon Hill “Gondolkozz és gazdagodj” című könyvét olvasom éppen. A könyv annyira erőteljes pozitív változás ígéretét hordozza, hogy az az én aggodalmakhoz és korlátokhoz szokott lelkemnek sok volt. Szabályosan szédülni kezdtem, és meg kellett nyugtatnom magamat, hogy nem baj, ha nem ma végzek el minden változtatást az életemben. ) A lelkemnek időről-időre kell egy kis “levegőhöz jutnia”, hogy feldolgozza a változásokat, hogy beépítsem az újonnan kinyíló lehetőségeket a világképembe.

Szerencsére tudom, hogy a korlátaimat nagyrészt magam állítom magam elé, de már olyan régen együtt éltem velük, hogy kicsit félelmetes érzés ledönteni egyiket a másik után. Olyan, mintha eddig egy kis házban laktam volna, amit magas kerítés vesz körül, és arról ábrándoztam volna, milyen jó volna, ha lenne egy szép nagy kertem gyümölcsökkel, virágokkal, és barátságos szomszédaim. Aztán egyszercsak jönne valaki, aki szól, hogy a magas kerítést én építettem fel még a beköltözés utáni időben, és valójában semmi akadálya annak, hogy lebontsam – ott van mögötte a kert, ott vannak a szomszédok. Én meg nekiállok lebontani a deszkákat, de kicsit félek attól, hogy vajon fogom-e tudni gondozni a kertemet, és megtalálom-e a hangot a szomszédokkal. Így aztán nem egyszerre dózerolom le a kerítést, hanem először a virágoskert felé bontom le, aztán a gyümölcsök felé, és végül nyitok a szomszédok irányába.

Így kezdtem el először a Te blogodat olvasni és Idáét, aztán könyveket, amik segítenek, majd elmentem a 3. Női Pénzügyi Önismereti Konferenciára, és azóta is egymás után nyílnak meg előttem az újabb és újabb lehetőségek, néha annyira gyors egymásutánban, hogy csak úgy kapkodom a fejemet. )

Nagyon jó, hogy Rátok találtam, jó másoktól is hallani, hogy akkor is normális érzés a félelem az újtól, ha az új jó dolog.

Mindenkinek azt kívánom, hogy a számára megfelelő sebességgel tudjon haladni a siker felé, legyen az rakétasebesség vagy kocogás! )

Ez már mégiscsak türhetetlen, állandóan arra ingerelsz, hogy hozzászóljak, kimozdulva a kényelmi zónámból, feledve, mit is akartam csinálni a következő fél órában!

Mióta csapatot építek, én is találkoztam sok-sok olyan lánnyal, mamival, de még fiúkkal is, akik félnek meglépni az első lépést. Félnek, mert azt hiszik, hogy egyedül maradnak. Kell egy csapat. Segít.

Mint a fogyókúrázók. Ha egyedül csinálod, egy idő után se kedved, se motivációd, hogy folytasd. Láttam, itt a neten is rendre alakulnak a fogyi klubok, mert kell egy csapat.

Mivel tudom hogy kell egy csapat, igyekszem megteremteni a sajátunkat. Hihetetlen megkönnyebbülést látok rajtuk, ha megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül hagyva, ott vagyok velük. Csinálom velük, amit kell.

És egyetértek az Idával, olyasmibe kell belevágni ami nem igényel igazán tőkét.

Én is voltam újságíró. Sokáig, akárcsak Ida. Mi kellett hozzá? Egy számítógép és az, hogy tudjak kérdezni. Más eszközre nem volt szükségem. (Zárójelben azért azt megjegyzem, hogy abból csak addig jött a pénz, amíg cikkeket írtam, leadtam, megjelent.)

Az online vállalkozás egy idő után automatává tehető. Ez biztos, hiszen sokaknál láttam, hogy működik. Van még pár dolog, ami ugyanígy működtethető. Erről az egyik blogbejegyzésemben is írtam, ide nem citálnám, mert túl hosszú lenne a bejegyzésem.

Lelkesen olvasom hozzászólásaitokat!

Csúcs jó fejek vagytok!